„Nem találok szavakat magamra”

József Attila

Az öltözőfülkében megpróbálok belebújni egy pántos kis feketébe. Szűk rám. A zippzár a derekam fölött öt centivel megáll. Nézegetem, hogy lehetne belepasszírozni magam, lebben a függöny, egy vadidegen pasi lép be, bocsánat mondja, ha már ott van, megkérem, húzza fel a zippzárt. Mosolygok, soha nem voltam szégyenlős, majd én fogom itt fenn, maga meg húzza fel. Lesz kedves.

Lesz. Kicsit még rángatja fölfelé, aztán gyorsan le, keze siklik az anyag alatt, hátulról csókolja a nyakamat, én meg a tükörben nézem áldöbbent képmásom. Aztán csukott szemmel tapossuk a kis feketét a földön.

„Semmi nincs bennem - és ezt minden tetszelgés nélkül mondhatom -, ami vonzani szokta a férfiakat. e művészetnek csak nagyon kevés eszközét ismerem, de azt hiszem, önt még akkor sem tudnám magamhoz kötni, ha valamennyinek mestere lennék.”

- Tamás vagyok - mondja, - aztán kilép a fülkéből, én meg motyogom a nevét. Ízlelgetem a szót, meg a számban maradt alma ízt. Tamás. Tamásné. Tomi. Tomci. Citom.

A pénztárnál Tóni várt rám. Jó lesz? - kérdezte a ruhára.

Jó volt, gondoltam.

Tóni a kollégám volt, akinek a felvételénél dőlt el a sorsa. Túljutott a négyfordulós állásinterjún, az irodámban vártam.

Keverem a kávém, telefonálok, belép a fiatal dölon, kordzakóban, bőrtáska keresztbe a vállon, ferde mosoly. Eldöntöm, hogy kell nekem. A grafikai részlegre is. Aaaaa. „Soha ne légy szerelmes!”

Volár Antal.

Ó Antal. Tóni. Antalné. Anton. Tonio. Tolni jó. Túlórázások után, az irodájában, a piros foteljében. Negyvenkilenc szex után kirúgtam. Csak a fotelből. Azért a reptérre még kikísértettem magam. Cipelje a terheimet.

Martin a repülőn ült mellém, útban Párizsba. Martin. Mart. Martinka. Martini. Martinné. Lehengerlően beszélt a munkájáról, okosan bólogattam, miközben fantáziáltam róla. Leszállás közben összeért a combunk, sisteregtünk. Ő is négy napot töltött a városban, én is. Párizs megadta mindkettőnknek a négynapos szerelmet. Nem csak szexet. Szerelmet. „…a szerelem minden kéje egyszerre zúduljon rá, és úgy táncoltassa meg őt, ahogy én akarom." Hazafelé aztán már másik géppel jöttünk, én az estivel, a reptéren Béla várt.

Bélám, - borultam a nyakába, Béci, Béluska, Béla, Béla, Béláné. Bélával nyáron ismerkedtünk össze, romantikus érzületű, nálam tíz évvel fiatalabb, félhosszú fekete hajjal, bronzos bőrrel. Istenien salsázik. Orgiáink virágszirmok között, illatos olajjal telt kádban, a kandalló előtt, meg számtalan regénybeillő színtéren zajlottak. Meguntam.

Barna ekkor jött az utcán szembe, minden reggel. Úgy nézett, mint aki azonnal ágyba akar vinni. Egy reggel elhatároztam, elgáncsolom. Nem szó szerint, csak az ernyőmet ejtettem le magam mellé. Persze, hogy felvette. Barnám, Barnus, Barnika, medvém, Barnáné. Barnának volt barnánéja, már kettő is. És nem csak engem nézett úgy, mintha ágyba akarna vinni. Barna a várakozással ellentétben esetlenül ügyetlen volt, de tanulékony. Titkolózásban azonban verhetetlen. Még ma sem tudok róla szinte semmit a nevén kívül, pedig minden nap találkozunk egy röpke pásztorórára. Tegnap megkérte a kezem. Pedig a neve sem passzol hozzám. Kiröhögtem, megbántódott, és faképnél hagyott. De hát nem passzolt a neve. Nem értette meg? „Nem vagyok a magam ura.” Nem találok neveket, szavakat magamra. Szűkek, mint a kis fekete.