Zord, téli éjszaka volt. Odakint vihar tombolt, időnként megreccsent egy-egy faág, a jégeső szaporán ostromolta az ablaküveget a sötétítőfüggöny túloldalán. Ő ismét ott feküdt mellettem, puhán a paplanba mélyedve, elernyedt végtagokkal, lágyan lehunyt szemekkel. Gyakran elnéztem, miként csillannak meg feszes bőrén a verejtékcseppek, mint a tótükör, ha fáklyáshajók szelik hűs vizét, miként hullámzik végig lassan a teste az apró lélegzetvételek ütemes evezőcsapásai alatt. Csupán az arca volt merev, mozdulatlan és fehér, mint egy márványszikla, vékony ajkai közt halkan fütyült a parti szellő. Minél beljebb és beljebb hajózik tekintetem testének végtelen tengerén, annál hevesebben dobálják a tajtékzó hullámok az öklömnyi lélekvesztőt. Elsiklik melleinek gömbölyű homokszigetei közt, rajta a két rózsaszín, csúcsos szentéllyel, ahol mindig elidőzök egy kicsit. Elhajózik hasfalának nyílt vízén, hogy végül feszes combjai közé merüljön.

Most ismét visszapillantok hófehér arcára. Szempillái megrebbennek, majd lassan felemelkednek, s az általános sápadtságot megtöri szemeinek örvénylő kéksége.

-Jó reggelt, szerelmem. –siklik ki édes, sziréni hangon ajkai közül. –Annyira reméltem, hogy nem csupán álom volt az egész.
-Nem csak álom volt. –mondom pár pillanatnyi csend után. –Most aludj tovább… -a szemére szorítom a kezem. –Szeretem nézni, ahogy alszol.
-Szeretem, amikor nézed, ahogy alszom. –válaszol. –Olyankor mindig rólad álmodom.

Finoman, egyenletesen lélegzik, mintha valóban csak aludna. Szórakozottan végigsimítom ujjbegyeimmel a hasát. Felkuncog. Az egész tenyeremet végighúzom puha bőrén, fel domborodó melleire, majd megint le a völgybe.

-Ó, tudod, hogy nem lehet. –sóhajtja végül fájdalommal. –Tudod, hogy nem maradhatok soká…

Váratlanul felül az ágyban.

–Mennyi az idő?

És hirtelen, mintha kicserélték volna... Az órára mutatok.

-A fenébe, már fél kilenc?!

Kipattan az ágyból, és sietve megigazítja magán a félrecsúsztatott bugyit, mert nem mindig veszi le előtte.

-Mennyivel jövök? –kérdezem, miközben felkapkodja magára a rongyait.
-A szokásos… egy ötezres.

Előhalászom az ötezrest a nem túl vastag pénztárcámból, amit egy természetes mozdulattal a zsebébe csúsztat.

-Legalább jó volt? –érdeklődöm közönyös hangon.
-Az… egyéni csúcsot döntöttél.

Megvonja a vállát, s megereszt felém egy gúnyos pillantást.

-Basszus, mennyire elzsibbadt a lábam! -veti oda búcsúzóul, majd, mint aki jól végezte dolgát, kivonult a másfélszobás panellakásból.

Mire leülök a reggeliző asztal mellé, hogy megigyam a kávémat, és bevágjak egy szelet vajas, vagy lekváros kenyeret, már régen nem emlékszem, mit is vettem a pénzemen. Csak az eladónő émelyítő mosolya él még eltávolíthatatlanul a memóriámban, egyetlen elviselhető pillanata ennek a sivár, kietlen életnek… egy leheletnyi romantika.