Megláttam, és mégsem volt a szemem előtt. El kellett indulnom egy úton, hogy láthassam. Akkor is még homályos volt minden, rájöttem, hogy magamat sem látom. Ekkor tudtam, rossz irányba keresek, mivel így sok kincset nem találok. Megfordultam hát háttal a világnak. Kerestem imával, kitartó munkával mindenütt. Majd, ha meglelem milyen nagy boldogság lesz számomra. A türelmem is fogyott néha, önmagamban a zárt kapukat találtam. Ki fog bebocsátást engedni? Ki fog így rám találni? Meglelni lelkemet, megfáradt testemet? Ki fog az úton vigasztalni, simogatni, éltető örömet adni? Meleg mosollyal rám nézni? Ki fogja bennem örömét lelni?

Akkor megértettem. Nem lehet más csak Isten. Ott volt addig is bennem, de nem láttam, tekintetem a távolba szegeztem, pedig Ő jött mindig mellettem. Kitartón és hívogatón, mindig lágyan ringatva lényemet és csalogatva mindenem. Igen! Ő volt az. Megleltem. Végre itt van előttem, mindig is tudtam, hogy Ő az, ha szemem vakon is láthatta.

Akkor már két arc fonódott bennem össze a végtelenben és hirtelen megtaláltam Mindent, amit kerestem. De a kettő jószerével csak egy volt, hőn szerelemben összeolvadva. Ismerős arc mind a kettő, hiszen láthattam addig is kívül és belül. De most ez is összeforrt. Ő voltam én magam és én Ő voltam. Ha a tekintetét néztem minden benne volt, ami számomra kedves, az örök pillantások, egy végtelen lehetőségekkel teli gazdagság, színes világok és ezernyi kavalkád. Mind, mind ott voltak, tekintete kihunyni nem akaró, ragyogó világosságában.

Szemzugában apró mosoly húzódott, amikor látta én már másé lenni sosem akarok.

Bennünk volt a fogyó hold, a naptól átitatott ég, sok a csillagból és a tengernyi áradat a létezés örömeiből. Hogyan nem találhattam eddig? Hogyan lehetett évszázadokig is rejtve?

Talán a múló pillanatok takarták el szemem feledő homályba. Most a pillanat keringéstől mentes, szikes jelen talpzatán láthatóvá válik a mozdulatlan lét kifogyhatatlan, bőséggel teli kosara. Távol minden múlótól. Szemben a világgal és elfeledve mindazt, amik az emlékek szenvedéssel teli rostáján jutottak el az életemben hozzám ez idáig.

Féltve őrzöm most már ezt a pillanatot, tágabban szemlélve a holnapot és búcsút adva a tegnapnak örömmel, hogy bennünk lehessen e kacaj örökké a múlhatatlan mindenben.