A vér íze és a kávé illata. Az a rohadt csésze.
Fél öt van, virrasztástól zsibbadtan nézem ahogy nappallá sárgul épp a világ, és itt ez az íz és az illat, és a verandán megjelenik a tavalyi Júlia.

Szerda volt, ugyanitt ittuk a kávét, akkor mér füle volt a csészének és nem volt csorba, akkor még két csésze volt, Juli, a macskanyelvű Juli csak fújta a kávét, neki minden túl volt, a kávé túl meleg, a jégkrém túl hideg, én meg túl... de az már szombat.

Szerdán nevetett, felhúzott lábakkal ült a fonott székben, pólóba rejtette vastag haját, és barackot cikkezett a kávéhoz. Azon a héten csak barackot ettünk, meg palacsintát a strandon.

Csütörtökön Juli napszagú volt, és repült velünk az a pokróc a fák alatt, három négyzetméter, két ember, egy világ, nem kellett más. Jó, barack és málnaszörp, és ha már szóda, akkor borok, de egymástól voltunk részegek. Mi kicsi világunk.

Péntekre vihar jött, bentről, paplan alól néztük, ahogy veri a víz az ablakot, ahogy a felhők alatt lesüt a nap, és ha ideért a mennydörgés, mosolyogva kapaszkodtunk egymásba. Én mosolyogtam. Juli csöndes volt, mert beszélni akart, és én nem hagytam, nem hagytam egészen estig, amikor végre, napok után kimondta: vége.

Vége volt már egy hete. És én csak a barackot láttam meg azt, ahogy csücsörítve harap bele, és elhittem, hogy nem búcsúból ölel, vagyis...

...nem hittem semmit, nem számoltam az időt, vak voltam és érzéketlen, mert elhittem, hogy egy pokróc elég nekünk, hogy nekem elég ő és neki elég leszek én. Egy hete készült rá, hogy szépen engedjen el, és most ott voltunk egy takaró alatt, köztünk rés, kardpengeként vágták és őrizték a kimondot szavak. Hogy lehet így aludni?

Másnap egymást ölelve ébredtünk, koffeinhiányos homályban még azt hittem, semmi sem változott, majd kotyogott a kávéfőző, betöltötte a szobát az Omnia illata, fejem Júlia ölében, keze hajamba túr, én meg hagyom a könnyeket, potyogjanak.

A féltizes buszra szállt, vittem a csomagját, majd később kereslek, mondta, és én nem tudam, mit kell mondanom. Túl nagy marha voltam. Legalább ordítani, lekurvázni, elmondani mindennek csak tízkor kezdtem, felverve a szomszédokat, de addigra már messze vitte őt a sárga volán. Nem hagyott itt semmit, amit utánavihettem volna, és hívni sem hívtam - nem vette volna fel.

Bor jött, és barack, majd pálinka, ami sosem látot barackot, és az alkonyat, majd a keserű, fejfájós reggel. A tegnapi kávét ittam hidegen, nyelvedre való lett volna, te...

Falhoz vágtam a poharakat. Egy túlélte - kezembe fogtam, kitöltöttem a maradékot. Hideg volt és sós - a perem megvágta az ajkamat.

Azután persze rendbejöttem, mondtam magamnak, szeptember végén újból találkoztam vele. Megittunk egy kávét, megint fél óra volt, mert vártuk, hogy kihűljön, de tíz perc után már nem tudtunk mit mondani egymásnak. Nem próbáltuk meg újrakezdeni - ennyire ismertük, tiszteltük egymást.

Ősz, tél, tavasz, egy újabb nyár.

Nem tudam, hogy ennyire itt van velem a hiánya. Kávéíz és vérszag. Megmarad.