Ahogy a falu egyik girbe-gurba utcáján sétáltak hármasban, közeledtek az ismerős házikóhoz. Az öregember egyre lassabban tolta biciklijét. A harmincegynehány éves lánya mélyen belesüppedt fájdalmába:

- Hittem neki, apa! Minden szavát elhittem! Én hülye! Pedig megtanulhattam volna már, hogy minden férfi szemét!

Ahogy ezt kimondta, egy pillanatra újra bűnbánó gyermekként nézett apjára, de annak egészen máshol jártak gondolatai. 5-6 házzal előrébb, épp a kanyar mögött. Homlokán egyre szaporodtak, s mélyültek a ráncok.

- Ne haragudj, nem úgy értettem. Te nem vagy férfi… Vagyis nem… Szemét nem vagy. Te egy igazán jó férfi vagy…

Az apa percek óta először pillantott lányára, majd megállt.

- Férfi? – jutottak el hozzá végre a szavak.

- Hát, - nézett végig rajta tétován– végül is, igen.

Újra saját világukba süllyedtek, ahogy ott álltak. Szívesen tovább töprengtek volna még, de a kisunoka ezt nem hagyta. A bicikli csomagtartóján ücsörgött. Eddig élvezte, ahogy a kavicsoktól göröngyös úton zötykölődhetett, de mos türelmetlenül nógatta lábaival nagyapja vasparipáját.

- Méghogy férfi. – mentek tovább – öreg vagyok, és kész. Fél lábbal a koporsóban.
- Ne is mondj ilyeneket, apa. Még új életet kezdhetsz…
- Ki? Én? Ne gúnyolódj apáddal!
- Nem is, de miért ne találhatnál valakit? Szabad vagy.
- Mindkettőnket elhagytak. – jegyezte meg komoran.
- Aggódom érted. Túlságosan egyedül vagy. Kéne melléd valaki.
- Mégcsak az kéne. Nekem már nem kell más.
- Biztos van a faluban, aki még tetszik is neked?!

A kanyarban egy pirospozsgás, szemüveges fiú csengetett rájuk biciklijével, majd száguldott tovább.

- Nem megyünk át? – a vörös hajú kislány irigykedve nézett a kisrác után. Lábaival megpróbálta elérni a pedálokat, de hiába.
- Tényleg, apa, itt át szoktunk menni. – nézett körbe.
- Á, már úgyis túl késő! – vékonyodott el ajka, ahogy a következő porta előtt meglátta a töpörödött asszonyka ismerős alakját.
- Magukat is látni? – üdvözölte őket a kapuban.

Az öregember kelletlenül mutatta be őket egymásnak. Az öregasszony hiába invitálta volna be őket a házba, az apa néhány udvarias mondat után határozottan tovább terelte családját.

- Ez ki volt, nagypapa?
- Nem ez. A nénire azt mondjuk: ő. – javította ki az anya, de azért érdeklődve várta apjától a választ.
- Pár hete költözött ide. Távoli rokona Pistának.
- Ő örökölte a házát?
- Igen, s ide is költözött. De már korábban. Ő ápolta az utolsó hetekben
- Özvegyasszony?
- Az. – mordult egyet, majd lopva lányára nézett. Nem tetszett neki a másik arcán az egyre szélesedő mosoly.
- Mikor is költözött ide? – forgatta szemeit– Másfél-két hónapja? Azelőtt soha nem mentünk át a túloldalra. – apja zavarát látva, kuncogni kezdett. – Kivetette rád a hálóját?!
- Remélem, jól mulatsz, lányom.
- Nem kéne összebarátkoznotok? Mindketten magányosak vagytok.
- Tévedsz. Mindig velem van anyád emléke. És amúgy is, hamarosan én is ott leszek mellette.
- 2. sor, jobbról a 6. –megigazította szemüvegét a fiú, majd kényelmesen elhelyezkedtek vörös hajú szerelmével a moziban.