Százszor száz ember közt született meg. Épp előttem. A földből gejzír csapott fel, forró és színes, egész az égbolt sűrű fellegvánkosáig nyújtózva hirtelen. Mintha egy másik dimenzió kapuja nyílt volna meg. A szuggesztíven hullámzó varázsoszlop belsejében pedig megjelent egy sziluett.

Eleinte nem volt határozott körvonala, gomolygott képlékenyen, akár körülötte a sziporkázó fényszilánkok, s hol állatok különös vegyülékének, hol meg valami nem e világ alkotta förmedvénynek látszott, de alig pislogtam néhányszor, már kezdett is megállapodni. Végtagjai megnyúltak, mellkasa kiszélesedett. Felduzzadt homloka fölött hajszerű fonatok indultak sietős burjánzásnak.

A finomabb részletek hangolása ugyanoly fürgén zajlott le, mint az eddigiek. Ritkán tévedett, s ha mégis, alig követhető vehemenciával orvosolta is tüstént. Így teremtett fiúsan rostos, szép izmokat végtagjaira, fenekére, naptól bronzbarna bőrt, büszke hátat és így teremtett magának kebleket. Ó, micsoda kebleket…

- Szia. - szólalt meg lassan.

Kicsit modulálatlan hangja volt, de aztán észbe kapott. Nemtelen viaszarcát szégyenlős hirtelenséggel kicserélte; hosszú búzaszín sörény keretébe foglalt szabályosan szép leányfő jelent meg vékony nyaka fölött, s a rózsás ajkak közül immár a legtisztább alt orgánum zendült elő.

- Szia.

Földbe gyökerezett lábbal álltam, és nem bírtam mozdulni. Megmukkanni sem. Körülöttem az emberek ugyanolyan hangulatban nyüzsögtek, mint eddig, mintha nem is látnák, mi történik. Pedig ez lehetetlen volt. A jelenést nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A jelenés valóság volt, ott ringott a forró aszfalt fölött, s éppen ruhát növesztett magának.

A villámok kavalkádja ekkor ellobbant mögüle, rövid időre elvakítva szemeimet, s mire látásom újra kitisztult, ő már egészen közel állt hozzám.

- Én téged ismerlek. - trillázta.

Megpróbáltam menekülni, de nem sikerült, túlvilági tekintete megigézett. Csak álltam leeresztett karokkal, és tűrtem, hogy belecsimpaszkodjon a nyakamba. - Bizony, már láttalak.

Megcsókolt. Szenvedéllyel, uralkodó eréllyel. Képtelen voltam ellenkezni.

Aztán hagyott összeesni.

Százszor száz láb közt hullottam le a földre, reszketve, bénán, mint aki magasfeszültséget érintett. Üvöltöttem volna, óvatlan hisztériával, hosszan, eszelősen, de nem jött ki hang a torkomon, úgy éreztem, soha többé nem is fog, hogy megnémultam örökre.

A jelenés hátravetette szőkésbarna fürtjeit és felkacagott. Tisztán, boldogan, őszinte tónussal, mintha tündér lenne, aki a kikeletnek örül. Ebben a kacajban benne zengett az ifjúság, a szerelem és az asszonyi odaadás ígérete is. A sötétbarna szempár azonban komoly maradt, nem nevetett együtt az ajkakkal, az arccal, a testtel. Infernális mélysége ült benne egy másik érzelemnek. Egy gonosz érzelemnek…

Az csak nézett, nézett, velőmig fürkészően, idegenül, gyilkosan, s mintha azt üzente volna…

Enyém vagy…