Az úton, miközben keressük a megoldást problémánkra, elképzelhető, hogy akadályokba ütközünk, elfáradunk, egy kicsit megpihenünk, hogy erőt gyűjtsünk a folytatáshoz, újra nekiindulunk, lehet, hogy rossz irányba, lehet, hogy eltévedünk, de vissza nem fordulhatunk, mert a cél, amit kitűztünk nem a hátunk mögött van. Egy biztos, nem ragadhatunk le, nem ácsoroghatunk várva a legkedvezőbb pillanatra, mert a túlzott fontolgatással gyakran elmúlik az alkalom, elsuhan a pillanat. Az akarat, ha igazi, soha nem engedi, hogy felülkerekedjen rajtunk a félelem. Amikor magunkban eldöntöttük, hogy véghez visszük ezt és ezt, már nem is látjuk olyan félelmetesen megoldhatatlannak a helyzetet. A szeretet gyámolítja akaratunkat, és segít bennünket, hogy a helyes úton maradjunk mindaddig, amíg célba nem érünk. Leghőbb álmaink a céljaink, amelyeket folyamatosan bombáznak észérveink. Azon munkálkodnak, hogy eltántorítsanak az álmainktól, amelyek nekünk a legfontosabbak. Észérveink gyávák és befolyásolhatóak, próbálnak bennünket lelassítani, eltéríteni, vagy visszafordítani az utunkról, mert félnek, és mert úgy gondolják, nem érkezett el az idő a változásra. Ezzel ellentétben pedig ott áll az emberi ösztönösség, ami kőkeményen indultatokkal és intuíciókkal van felfegyverkezve, bátran elfogadja az élet kihívásait és szembeszáll az észérvekkel. Pontosan a bátorság hiánya az, ami vakká tesz, és nem engedi, hogy észrevegyük a jeleket, amelyeket követnünk kell, hogy eljussunk álmainkhoz. Mert aki fél, az nem lát, nem hall és nem érzékel semmit a valóságból, kizárólag annyit, amennyit saját korlátai láttatni és hallani engednek számára. Az univerzum hatalmas, és mi nagyon aprók vagyunk benne. Megrémít sokakat ez a hatalmasság, mert saját képességeink eltörpülnek mellette, erőnket kevésnek érezzük ahhoz, hogy bátrak merjünk lenni, hogy merjünk cselekedni. Csak az képes legyőzni a félelmét, aki bele mer nézni a világ mélységébe és nem lesz tériszonya. Amikor az ember eljut erre a pontra, eljut oda, hogy tökéletesen megismeri saját magát. Amire tisztában lesz saját magával, megérik és felkészül a lelke is arra, hogy meghozza végre a döntést, immár félelem nélkül. De eddig a pontig el kell jutni, és ez a legnehezebb és a legtöbb időt igénylő feladat. A legnagyobb bátorság talán ahhoz kell, hogy vállaljuk a szenvedésünket azért, amiben hiszünk. A túlzott óvatosság jelenti a legnagyobb kockázatot, és mivel az életünk nem véges, ezért ne is fosszuk meg magunkat az élet adta örömöktől még akkor sem, ha ez veszélyt rejteget. Minden közül talán a legszebb bátorság az, hogy merjünk boldognak lenni!