Barátaimmal végre testközelbe kerültünk az imádott folyóval. A hajunk és a testünk beszívta a Körös jellegzetes víz ízű illatát, lebarnult bőrünk a nyári nap melegét. Kacagásunk öblösen visszhangzott a víztükör felett és nekicsapódott a partmenti szőlődomboknak, aztán visszaverődött és egyre jobban halkulva úszott le a folyón.

A fecskék szemtelenül cikáztak körülöttünk és olyan közel repültek a víz színéhez hogy a hasuk súrolta a hullámokat. Vízcseppeket kaptak a csőrükbe aztán tova röppentek a part irányába, éktelen csivitelést csapva.

A folyó közben szünet nélkül locsogott, kotyogott.

Fecsegett a halakról, rákokról, vízisiklókról, a mélyben kuporgó, símára kopott, nagyfejű kövekről, pletykált a vízben ölelkező szerelmes párokról és szomorúan suttogott a vízbe fúlt, hosszúhajú lányról, akit halászok fogtak ki hajnalban a vasuti híd lábánál.

De legtöbbet arról fecsegett, hogy szép a nyár, a fiatalság és a szerelem.

Ó, a szerelem!

Ez a sokat emlegetett furcsa érzés, már gyerekkorom óta ott dorombolt a szívem egyik zugában, mint egy apró, ravasz és haszontalan kis macska, aki csak egy varázsütésre vár, hogy máris erős és hatalmas fenevaddá változzék, szétmarcangolja hajlékát és átvegye a hatalmat felettem.

Pontosan meg tudom mondani mikor történt az a varázsütés.

Kiúsztam a partra, mert nagyon elfáradtam. Leheveredtem a plédre és behunytam a szemem. Egyedül voltam. Hallgattam a vízben lubickolók vídám kurjongatását, a fák lombjainak suttogását, a parti fecskék visongó csivitelését és élveztem ahogy a napfény lassan átmelegíti a vízben lehűlt testemet.

Azán hirtelen árnyék vetődött rám és én felpislogtam a magasba. Két formás, izmos lábat pillantottam meg, egy keskeny csípőt, karcsú derekat, és széles vállat. Hű, a mindenit, de megdobbant a szívem. Egészen melegem lett. Aztán, mert a szemembe tűző naptól nem láttam az illető arcát, felültem.

Guszti állt előttem, teljes életnagyságban, barnára sülve. A szeme sem állt jól és gondolom szokása szerint megint valami szellemes marhaságot akart mondani, amikor rászóltam.

– Hallgass!

Nem akartam, hogy elrontsa a hangulatát ennek a pillanatnak.

Nem is szólt egy szót sem, csak ledobta magát mellém a takaróra. Megrázta a fejét és hajáról a hideg vízcseppek szétszóródtak a vállamon, mellemen, karomon. Kicsit sikítottam tőle, aztán visszafeküdtem a plédre.

Guszti furcsán és sokáig nézett rám, úgy, mintha négy hónap után most látna először, és ezzel én is így voltam. Megsimogatta a pléden szétterülő hosszú hajamat, aztán letépett egy fűszálat és fölém hajolva, lassan, finoman, cirógatni kezdte vele az arcomat, az ajkamat.

– Jézusom, milyen gyönyörű vagy – suttogta rekedten, és most egy csepp irónia sem volt a hangjában.

Néztem a kedves arcát, szép barna szemét, szemöldökét, gyönyörű ajkát, férfias állát és nem bírtam betelni vele.

Amint átkarolt, úgy zúdult rám a boldogság, mint zuhanyozóból a meleg vízsugarak, bizsergett a bőröm és apró kis áramok cikáztak át a testemen. Az arca az arcomhoz simult, teljesen egymáshoz tapadtunk mély bódulatban

Aztán később kinyitottam a szemem, és néztem boldogságunk szemtanuját, a narancs képű napot, amint ott ült az öreg jegenye csúcsán, és azt kívántam, bár akadna fenn az ágán és ne tudna onnan soha többet tovább menni.