Nyaralunk. Minden tökéletes, csak a szomszéd úr: minden reggel meztelen flangál az ő apartmanjukhoz tartozó kicsi kertben, én meg akkor reggeliznék, amihez viszont nem tudom vagy akarom feladni a még nem égető, felkelő nap adta kellemes hangulatot a mi balkonunkon. Szinte minden reggel neki is indulok, hogy beolvassak neki, majd ahogy fogy a nekibuzdulás, hogy csak megkérjem, hogy azért mégis. Aztán persze sose: jobb a békesség. És persze én is el tudok fordulni a reggelihez, amivel nem annyira optimális a nap világa, de ennyit megtehetek egy hétig. Azért egy apró tüske mindig marad bennem a nap maradék részére.

Ma reggel is kinn eszem egyedül (s köntösben) a kukoricapelyhet, és iszom a kávém. Azonban ma, mikor megpillantom azt a meztelen férfi segget, elégedettséggel tölt el: teljesen átérzem, ebben semmi vonzó nincs nekem, hisz ezért is óckodtam eddig is. Bár nem szokott problémám lenni azzal, hogy megkérdőjelezem az orientációm, ma ebben a felismerésben mégis van valami kedves a lelkemnek. Sőt, aztán arra ocsúdom, hogy bele is feledkezem... no nem a látványba (azért mégis zavartam kapom el tekintetem), hanem hogy hogyan lehet, hogy mindenben tökéletesen egyetértünk, mindenben pontosan ugyanazt szeretjük (még a kedvenc CD-m is, amiről előtte soha senki nem hallott még), de épp abban, amit a legeslegfontosabbnak tartok, lehetünk ennyire különbözőek, és kellhet és tetszhet ennyire alapvetően más neki, és persze épp ettől tökéletes az összhang?

Ő mindig elég későn ébred, ezért ma is szokás szerint egyedül, viszont a szokástól eltérően széles mosollyal kanalazom be a reggeli porcióm, s iszom meg a serkentő levet az asztalon. Azért aztán bemegyek, hisz nem kétséges, őt azért szívesebben nézem ebben az anyaszült állapotában, de tudom, hogy a szokásosnál is csak tökéletesebb lehet vele ez a nap, ami így kezdődött: megint egy meztelen férfi seggel.