Borús, őszi nap volt. A fák szomorúan hajoltak meg, a nedves szélben. Minden csendes volt, sehol egy lélek az utcán, egyetlen férfit kivéve, aki temető egyik sírjánál állt. Haja csapzottan tapadt a fejéhez, a virág, amelyet szorongatott, mindenre hasonlított, csak rózsára nem. Nehezen szánta rá magát erre a lépésre, de muszáj volt megtennie, hogy szembe tudjon nézni, a múlt árnyaival.

Állt némán, bár mondani valója lett volna, csak épp nem akadt, aki meghallgassa. Óvatosan a sírra helyezte a virágot, mintha számítana a mozdulat szabályossága, majd vissza sem nézve távozott.

Szeretett volna felejteni, és egyben nem is. Rá nem volt igaz az, hogy az ember csak a szépre, jóra emlékezik. Elevenen élt benne minden pillanat, mintha csak beleivódott volna a zsigereibe, amelyet felesége halálos ágya mellett töltött. A tehetetlenség majdnem megőrjítette, végül nem tudott ellentmondani az állandó könyörgésnek, amely arra kérte, hogy szabadítsa meg a fájdalomtól. Eleinte, hallani sem akart a dologról, ám látva, hogyan küzd a szeretett nő a kórral, és ez mennyire felemészti minden erejét, más irányba terelte meggyőződését. Az, hogy nem sikerült megmentenie őt, olyan kudarc volt a számára, amelyet élete végéig hordozni fog magában. Vállalta tette minden következményét, annak tudatában, hogy felesége szenvedése örökre véget ért. Nem volt könnyű, sem a döntés, sem annak megtétele. A bíróság ugyan felmentette, ő mégis bűnösnek érezte magát.

Ennek már három éve, elköltözött, új életet kezdett, azóta nem járt a sírnál. Megfogadta, hogy többé soha nem enged senkit ilyen közel magához, még egy újabb veszteséget képtelen lenne elviselni.

Aztán nem rég belépett valaki az életébe, aki mindent megváltozatott. Makacsul próbálta meggyőzni arról, hogy neki is joga van a boldogsághoz, ami történt, az a múlté. Az élet ritkán ismétli önmagát, ő viszont lehetőséget kapott az újrakezdésre, ezáltal, élnie is kell vele, mert ha elszalasztja azt, akkor a bűntudat elemészti, és nincs visszaút. Mikor végül mindezt ő maga is belátta, el kellett jönnie, hogy lezárhassa végre az egészet magában. Biztos volt benne, hogy sohasem fogja őt, és a tettét elfelejteni, bár, nem is kérte ezt tőle senki.

Egy új kezdet előtt állt, amelyet azelőtt el sem tudott volna képzelni, de most mégis hálás volt a sorsnak, a lehetőségért.