Kislányom születése óta most mozdultam ki először. A legjobb barátnőmmel találkoztam akinek a mondatai
még mindig kavarogtak a fejemben. Válnak , pedig mindenük megvan és mégse boldogok.

Utam a Blaha téri aluljárón át vezetett,ahol találtam egy irtó aranyos kölyökkutyát.
Lehajoltam és játszottam vele, mire hamarosan ott voltak a hajléktalanok is, akikhez tartozott.
Beszédbe elegyedtem velük, s már akkor feltűnt,hogy a zord külső mögött milyen finom lelkek lakoznak.
A nő enyhén torz arcú alkoholista volt, a férfi jámbor arcú szép szemű még "ép" ember volt.
Hálásak voltak a 200 forintért, még jobban az emberi szóért, hogy valaki lehajol hozzájuk.
A férfiről kiderült, hogy tanár ember, aki velem egykoron végzett a főiskolán, a nő perfekt német.
A sors, vagy az élet hozta őket össze. Semmijük sincs, s mégis mindenük van.
Ahogy egymásra néztek, ahogy csillogott a szemük a szeretettől, amit még nem roncsolt össze a megszokás és az unalom.
Csak ketten voltak egymásnak. Se vagyon, se birtok, se pénz. "Csak" az érzés.
Egyetlen egy kincsük volt a kiskutyájuk.
"Tudja hölgyem, nekünk már nem lehet közös gyermekünk, ezért ez a kisállat a mindenünk."
Neki megadunk mindent, a többi nem számít. A kutya közben odapisilt az aluljáróba, s a hajléktalan
nő feltörölte a foltot. Majd visszament s kezét boldogan embere kezébe fonta. A kutya ott ült a lábuknál s hálásan nézte őket.
Együtt voltak, ők a nincstelenek, akik a csillagok alatt élnek, s az emberek jóindulatára vannak szorulva:
Mégis ezerszer gazdagabbak voltak, mint mi sokan a külvilágban, mert velük van a szeretet és az összetartozás érzése.
Nincsen új a Nap alatt, Jókai már megírta ezt a Szegény Gazdagok című művében. Csak mi nem tanuljuk meg a leckét emberek.