A nap már majdnem teljesen belebukott a hullámzó, kék víztömegbe, de annyi ereje még van, hogy a vörös és a narancs összes létező árnyalatára színezze az eget. Naplemente van. A hullámok csak csendesen csapkodnak, tudják, hogy nekik most csak ennyi a dolguk.

Egy kiugró sziklapárkány alatt ülünk a homokban. Felhúzom a lábaim, és arra gondolok, hogy legyen már vége ennek az egésznek, mert nem bírom tovább. Igen, szeretem, mióta megláttam, erre a pillanatra vártam már mióta, de most itt ülünk, Ő engem figyel, én pedig majd’ meghalok zavaromban. Végre megszólal:

• Figyelj, ha nem akarsz randizni velem, akkor senki sem kötelez. Ha akarod, elmegyünk innen, és hagyjuk az egészet a fenébe. Szeretnéd?

Istenem, ne! Nem akarom ezt is elszúrni! Most már tényleg muszáj ránéznem. Ahogy meglátom a csillogó barna szemeit, amiket egy egészen apró, szinte alig látható szomorúság ernyőz, elkezdek össze-vissza beszélni.

•  Én nem akarok… vagyis akarok… csak azért, mert… én csak, izé…
• Zavarban vagy – suttogja a fülembe – És mit gondolsz, ha most megcsókolnálak, jobb lenne a helyzet, vagy rosszabb?
•   Én… én… azt hiszem jobb, talán.

Lángol az arcom. Azelőtt soha senki nem kérdezett tőlem ilyet. Már csak tíz centi van az arcunk között, aztán már csak öt. Behunyom a szemem, és várok. Várok a pillanatra, amit azelőtt álmaimban már milliószor átéltem. A valóság messze felülmúlja minden korábbi elképzelésemet.

Az ajka az enyémen, a szívem össze-vissza ver, alig kapok levegőt, mégis azt kívánom, bárcsak örökké tartana. A kezemet a nyakára kulcsolom, Ő pedig a hajamat simogatja. Ez nem lehet a valóság! De ha álmodom, akkor soha nem akarok fölébredni!

Aztán elmúlik a pillanat. Ránézek, és a szemem könnyben úszik a boldogságtól. Nézzük egymást egy darabig, a könnycsepp legördül az arcomon, Ő pedig mosolyog: tökéletesen értjük egymást.

Most már minden rendben van, elmúlt minden zavarom, és átölelem. Mondani akarok valamit, magam sem tudom mit, hiszem semmi se lenne elég kifejező. Végül csak ennyit suttogok:

- Köszönöm…