A pokol legmélyebb bugyrai. Anima és Animus találkozása. Ha elmennék hozzá, most csak búcsúzni tudnék. Olyan mintha már rég ezen mesterkednék a vágy látszata alatt. Nem ő kell igazán, csak majdnem. Még nem is volt semmi, mégis búcsúzni kéne és felejteni. Ez a lángolás kell, amit felé tudok irányítani, s talán egyszer majd másvalaki felé is. Szeretném elérni, hogy a következő férfi, akivel lefekszem valóságos vonzalom legyen ne csak szédület. Az a baj, hogy én nem láncolom magamhoz az embereket, s ők ezt nagyon szívesen veszik. Nem érzik magukat elkötelezettnek velem szemben. Sokan állnak most sorban értem, mindegyikük egy-egy lehetőség és más világ, mégis valami belső kényszer felé taszít, mint egy szakadékba. Nem szerelemről van szó, ez valami másféle vonzalom, valami puha testmeleg. Nincs igazi, csak pótlék, mit is kezdenék olyan emberekkel, akik jobbak lehetnek mint ő, de nincsenek rám hatással, ő legalább betört a tudatalattimba, a többiek pedig egyáltalán sehova. Ő valahol a saját züllöttségem, lustaságom, elveszettségem, közönyöm, unalmam megtestesítője. Ez mind bennem van csak nem eszerint élek, mást neveltek belém, más a sorsom. Ugyan mi is lesz velünk? Olyan távol áll tőlem minden ami ő és mégis bennem él minden mozdulata és gyöngédsége. Ő az egyetlen, aki a testével tud beszélni velem, sötétben közelít, alattomban és mögém állva átölel, a nyakamba bújik és csókolja a hajam tövét. Suttog szenvedéllyel, hogy te vagy a szerelmem és én úgy érzem egy üres bolygón állunk összeölelkezve ketten és lebegünk. Minta a világűr szippantana befelé egy spirál gyűrűjében. Köszönöm Istenem, hogy ezt megélhettem, de ez büntetés, hogy pont vele, hisz nincs együtt jövőnk. Könyörög, hogy segíts nekem mindenben és nem értem szavait, de mélyen megérintenek.

Egyszer elgyengültem, nem bírtam menekülni előle tovább, az örvény magába szippantott. Titkos éjszakán a csillagok alatt jó kis nyirkos esőszagban ölelkeztünk, azt reméltem nagy meleg kezei átölelve tartanak örökre. A növények kipárolgása a föld szaga örökre belémivódott. Csak egyszer, csak most és soha többé így lesz jó a végtelen.

Persze megfakult végül minden, megszűnt a ragyogás. Nem bíztunk egymásban, minden találkozásunk búcsú és újrakezdés volt egyszerre. Nem bírtuk együtt, mégis kellettünk egymásnak. Az idők végezetéig így ment volna ez, ha nem kapom el egy pillantását és mozdulatát, melyet egy másik lány felé tett. Akkor kiszakadt lelkemből egészen. Hiába voltak utána szép szavak, nem jelentettek már semmit, az egykor szenvedélyes mondatok visszapattantak bőrömről, hangja üresen kongott bennem.

Mindenki pótolható és helyettesíthető egy másikkal. Ha nem én állok ott, majd áll ott valaki más. Mégis minden olyan egyszeri és nem történik újra, ezért minden szerelem is más és egyetlen egy.