Családállítás. Nem az övé, nem az enyém. Mi csak szereplők vagyunk, tét nélküli bábok.

Ha lehunyom a szemem, most is érzem: állok vele szemközt. Előbb az arca remeg, nem akar sírni, majd a bal lába, a kezei, de ekkor már az én gyomrom és mellkasom is összefacsarodik. Kétséget kizáróan itt van, ez az. Párhuzamosan fut bennem a saját programom, ilyet talán akkor, igen, nyolc éve, de nem, ennyire erős az sem volt. Ezt az érzést kell most megőrizni, hogy felismerjem majd, ha… Az arca óriási térkép, s minden része lát engem. Mintha magamat nézném. Azonos hárítás és szenvedély. Aztán, azt hiszem, meghalt vagy készült rá, mégis marad. Az az oldal, ahol ő, forró és biztos, de a másik vacog, nem támaszt többé. Súlypontom felé húz, ő maga nehézkedésem oka, oldalunk összeér. Együtt remegni valakivel, együtt állni két lábon, a másik csak az egyensúlyozáshoz kell, ez az, megvalósult régi álom, félember lenni valaki nélkül? A remegés biztos ezt is tudja bennem, ám erősebb a sejtszintű tudat, hogy ez most akkor örökké tart, egy ideig bizonyosan, amíg a szerepek kitartanak és fenntartanak. Az emlékezet határain belül minden tér az övé. S bár még fel tudom idézni, korábban nem tetszett, mintha az egy másik élet lett volna, egy másik ember. Ami saját, messze kerül. Pontosabban: szinte megszűnik a különbség, a vélt és játszott én összeolvad, s disszonanciájuk feloldja a bizonyosság, hogy ez a mostani tapinthatóan az igazibb. Ekkor jön el az ígéretek ideje. Hogy majd ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, hogy nem csesszük el az időt, megint, s nem kell majd kijózanodni: mennyi érzés és energia ment kárba semmiért − miközben mindvégig ott voltunk egymás mellett! Ahogy ott vagyunk most is. Fojtogató látvány: ez volt az, s csak ennyi volt. S hogy lesz-e fájdalom nélküli az újbóli találkozás? S kié is lesz az? A jövő választ ad. Bár a szerepeket visszaadjuk, s hiszünk benne, hogy nyugodnak a holtak, hogy elaludtak bennünk, a nap végi ölelésben mégis ott bujkál a levetett érzés. Mintha élne, amit feltámasztottunk. Írjam-e, hogy utánam jött? Ő, és énutánam. Valóban? Vagy két halott emlékezett bennünk lénye legszebb látomására? Nem velem történt, ami történt. Miközben én éltem át. Soha ilyen öntudattal máskor. Soha ilyen öntudatlanul. Amit adtam, örömmel adtam. Amit kaptam, köszönöm.

Mindez aligha ismételhető. Nem azért, mert nem tudni, ki, mennyire volt önmaga, ki, mikor, mit játszott s élt át sajátjaként. Nem azért, mert összecsúsztunk szerepeinkkel és egymással, s nem tudtuk, hol a helyünk. Hanem mert épp az a része nem ismételhető meg, ami azzá tette, ami. Innen nézve pedig az is érzékcsalódásnak tűnik, hogy ezt el lehetett mesélni. Mert ez az áldott, saját nyelv épp a lényegi részleteknek nem tud nyelvtani kategóriákban hangot adni, s a ragok és névmások kéretlen őrzőinkül szegődnek. Az igazi fordulatot ugyanis csak fordítás domboríthatná ki. Nem fogja. Csattanó helyett így marad az egynemű homály. De: aki bújt, aki nem, én én vagyok.