Még mindig a választ várom. a gápem moraját nem zaklatja semmiféle hang. S a válasz nem érkezik....ott ül mellettem, a semmibe néz, nem mer megérinteni, nem mer rám pillantani. Tudom mit akar, azt is tudom fél megfogalmazni gondolatát, inkább elmereng s nem veszi észre, hogy hallgatásával is csak újabb fájdalmat okoz. Lassú mozdulatokkal közelébe férközöm. Érzem testének melegét. Átölelem, s szelíden simogatni kezdem arcát. Testem akaratom ellenére könyörög neki, kérleli arra ne hagyjon egyedül, ne menjek el ismét. Erőt veszek magamon s megkérdem tőle....

-Végül mi legyen, hogyan tovább?

Csend....................

-Nemtudom....válaszol hidegen. Ölelésem gyengülni kezd, már nem szorítom magamhoz annyira az embert, akit szeretek. Elengedem. Felállok, meg egyszer ránézek és már menekülök is a szobából elsietek előle mielőtt újabb sebet ejtene a szívemen. Nem akarok hosszú értelmetlen magyarázatokat hallgatni.Én tudom mikor kell feladni.

Eltelik egy év, eltelik kettő. Egyre ritkábban gondolok rá, de még mindig vannak napok, mikor eszembejut, amikor úgy érzem én talán sohasem fogok mást szeretni. Lehet magával ragadta a szívem is, lehet nem leszek képes ismét úgy szeretni valakit mint őt. Ezt csak az idő dönti el. Én csak annyit tudok, szeretném érezni még egyszer ölelését, szeretném ismét hallani, amint örök szerelmet ígér, szeretném ha itt lenne, szeretném ha szeretne......