- Maradsz takarítani? – kérdezte az egyik szervező a lányt, hisz hatalmas buli ért véget, és minden segítő kézre szükség volt, hogy rendbe tegyék maguk után a „Kultúrt.”
- Persze – válaszolta ő azonnal. Számára ez nem is volt kérdés, kérés nélkül is maradt volna.

Néhányan a szemetet szedték össze, mások a székek és asztalok elrendezésével

Foglalatoskodtak, így a lányra a borosüvegek összeszedése maradt. Az egyik üveg alján azonban még néhány korty vörösbor csillogott.

- Igyuk meg! – javasolta valaki, és az üveg kortyonként körbe járt. Mindnyájan azon versenyeztek, hogy a következőnek is maradjon még. Szemek csillogása, huncut mosoly volt az arcokon, míg az üvegből lassan kifogyott az innivaló.
- Elfogyott! – jelentette be a halk szavú költő, amikor az üveg hozzá érkezett, de a lány kacsintva vette ki a kezéből.
 - Van még abban! Nem hiszed? – tette fel a kissé provokatív kérdést, miközben az üveget megfordítva figyelte, amint az utolsó csepp rubintként ragyogva hintázott az üveg száján. Majd, mintha lassított felvétel lenne, szinte érzéki lassúsággal cseppent a lány kézfejére. Ő kacéran a költőhöz lépett felé nyújtva a kézfején ringó egyetlen borcseppet. A költő gondolkodás nélkül emelte a szájához a lány kezét, és a vörösen izzó borcseppel a szerelmet szívta magába, miközben mélyen a lány szemébe nézett. Mámorító pillanat volt! Megszűnt körülöttük a világ, és a lány érezte, ez a költő első csókja, amellyel boldogságot lehel a szívébe.

Az érzés olyan erős volt, hogy az messzire sugárzott, és a többiek hátra léptek

zavarukban. Mindkettejük szívében megpendült egy húr, amely azt rezegte: „Szeress!”

Csak egy csepp vörösbor volt, de benne volt az Istenek ajándéka.

Csak egy csepp vörösbor volt, amely a szívükig ért.