Megtisztít, hogy aztán bepiszkíthasson, mondja lelkesen, bugyija apró csomóba gyűrődve a bokája körül, jaj, mindjárt megbolondulok, számban Cabernet Sauvignon, nyakamon egy talp, cirógató lábujjak, fanyar ízek, őrület, a háttérben markáns acid jazz szól, Two dreams, Two dreams, énekli reszelősen, mély melankóliával egy férfihang, alig hiszem el, ez nem lehet igaz, hogy így lehet, hogy valaki így képes, hogy ennyire finoman bír cirógatni, cirógatni a hangjával, a lábujjaival. Bepiszkít, hogy aztán megtisztíthasson, ez is elhangzik, de várjunk csak, itt valami nem stimmel, hol a bugyi?, hová tűnhetett?, hisz az előbb még, de nem, nem, nem, nincs bugyi, nem is volt, hogy is lehetett volna, hiszen már évek óta nem hord bugyit, minek, teljesen felesleges, a bugyi egyébként is megfojtja, börtönbe-kalitkába zárja, halálosan összeszorítja, ott lent.

Punci bugyi nélkül avagy a bugyitlanság puncisága avagy egy bugyitlan élet. Leélni egy életet bugyi nélkül, bugyitlanul. A szabadon lélegző pina. Meg aztán borotválja is, hogy még szabadabban lélegezzen, gondolom. Szóval se szőr se bugyi. Hiányával tüntet, a hiányával van jelen a szőr meg a bugyi. A hiányukkal vannak, a nincs-ségük által léteznek. Mintegy negatívan. Vagy reciprok? A jó ég tudja. Párhuzamosan nincsenek. Paralel.

Pinaszőröd olyan mint egy összetaposott kozákkucsma.

Ezen persze megsértődik, kiabál, fenyegetőzik, lekurvaanyáz, aztán sír, hogy nem is szeretem igazán, hogy soha nem szerettem, egy kapcarongy volt mindig is, egy tárgy, kijavítom, egy test, akit meg lehet baszni, akivel jókat lehet kefélni, akivel az utcán még mutatkozni sem mertem soha, meg hogy gyáva vagyok amúgy is, egy szar, egy fos, egy pöcs, egy rohadt kis önző buzi kis farokkal, egy elaszott, így, bé nélkül, egy elaszott puca. A háttérben persze nem divatos acid jazz szól, hanem Jimmy, Jimmy’s Roussos, és számban nem a Cabernet Sauvignon fanyar íze, hanem valami édes lötty, és lassacskán teljesen elbizonytalanodom, már abban sem vagyok biztos, hogy a szomszéd nő fekszik-e egyáltalán az ágyamban átkozódva és nem-e a férje, túl az egyszerű szomszédságon.

Egyszer megjavulok én, jó leszek majd, ismétli egyre gyakrabban a lemezjátszó, valami bekattan, mert azon kapom magam, hogy most már én is fennhangon énekelek, egyre hangosabban a lemezjátszóval együtt éneklem, hogy: egyszer megjavulok én, jó leszek majd; önbiztatás, autoterápia, autoerotikus autotréning, tréningezz önmagadon, önmagaddal, hidd el, megjavulsz, egyszer, jó leszel, majd. Nincs rá jobb szó, autoerotikus képzelgések autoreferenciális olvasatban, ezek jutottak osztályrészemül, ezt érdemeltem ki, persze ezt is csak a papíron, gyáván, stilizálva, és igen, hétrét görnyedve, de nem, inkább háton fekve, íjként görbülő gerinccel, fül mögé szorított combokkal. A saját-, az önnön-, a tulajdon farkába harapó író.

Légy szerelmes önmagadba!, írja most a puncija fölé letörölhetetlen filccel a szomszéd nő, és míg nézem a gyönyörtől elalélva, felötlik, hogy bizony nem türtőztetem én magam tovább, türtőztettem már éppen eleget, türtőztesse magát mostantól valaki más. Elkezdek hát vonyítani. Végre valahára vonyítani, vonyítani, vonyítani. Önfeledten, megszállottan, boldogan vonyítom az augusztusi éjszakába, a feneketlennek tűnő, sötét, édes, sós, savanyú lukba: Ó istenem, leszek, leszek, leszek!, hát hogyne lennék.