Beth forgolódott az ágyában. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy megtette. Már mióta vágyott ilyen, az elme számára elfogadhatatlan tettre, erre a varázsra, ami kizökkentette szánalmas életéből.

Minden tavasszal kezdődött. John folyton az üzlettel foglalkozott, besűrűsödtek a munkák, sok ember akart vállalkozásba kezdeni. A gyerek sem érdekelte, kellemetlennek érzett maga körül mindent és mindenkit. A társaságot egyenesen gyűlölte. Beth-t nem engedte a sarki közérten és persze a munkahelyén kívül sehova. A nő azt érezte, hogy ezt nem bírja tovább, a féltékenységgel és egyéb képzelt fantáziálásokkal küszködő férjének fojtogató leheletét érezte a nyaka körül, mint egy óriási piton egyre szorosabbá váló izomtömegét. Fodrászhoz nem járhatott, az öltözéke oly kopottas és szégyenlésre méltó volt már, hogyha mehetett is volna bármerre, sem tette volna meg.

Egy péntek délelőtt új postás csengetett be hozzájuk. Fiatal, széles mellű, harminc körüli szőke fiatalember. Széles mosollyal köszöntötte Beth-t, s átadta a leveleket. Miután elment, Beth hosszasan fogta a bejárati ajtó belső kilincsét izzadt tenyerében. Eltűnődött az előbb látott szenvedélyes mélykék szempáron. Aztán magába csípett, hogy összerezzenjen, s kiverje tudatából ezt a nyilvánvaló képtelenséget. Egy postással? No de Drága! Ez volna aztán a pletykák netovábbja!!! Erre még gondolni sem lenne szabad, nemhogy kívánni…

Aztán eljött a hétfő. Újból az arc, mely a már elfeledettnek hitt érzésbe mártogatta bele. Az arca elvörösödött, egy naturalista festő, ha mozgóképet alkothatna, talán a halánték lüktető erecskéit is felpingálta volna vásznára. A lábai reszkettek, mint tizennégy éves korában, mikor a szomszéd fiút meglátta. A levelek kiestek a kezéből, mint ahogyan a szappanoperákban szokás, s az ember azt hinné, hogy ilyen senkivel nem fordulhat elő. Ahogy lehajolt értük, felegyenesedvén a bicikli kormányába ütötte be amúgy is rákvörös fejét. A postás elnevette magát, de már tudta mit kell tennie…

Nem tudja hogyan került a postás ágyába. A forró test hozzásimult, szárazságot érzett a szájában. Jó lett volna inni, de nem tudott. A férfi ujjai végigzongorázták tökéletes női vonalait, mintha cserkészként meneteltek volna a hegyvidékek dombos-lankás részein. Egyszerre minden elsötétült, mintha paradicsomban járt volna, nem is evilági volt ez az érzés. Itt fekszik egy férfival, akit alig látott életében, és úgy véli, hogyha ez az éjjel nem következik be, az élete értelmetlen lett volna. Beth! Beth! Ki vagy te valójában???

A következő pillanatban már a saját ágyában feküdt, a hazafele út kellemesen telt el, mert John távol volt, nem kellett félnie a magyarázkodástól. Már azt hitte, sose lesz ilyen életében, hogy nélküle kell ébrednie. S hajnalig csak heverészett.

-Beth! Beth! Ébredj már az Isten áldana meg, hogy megint nem kelsz fel!-, szólt John.

-John! Kérlek, ne fojtogass! Nem bírok így élni!

-De Drágám! Hát sose emelném Rád a kezem! Tőlem nem kell félned! Biztosan megint rosszat álmodtál…