Azt mondják, hogy a valódi dolgok örök anyagból születnek, míg a hamisakat rozsdanyállal koptatja a kor. Talán a szerelmekre is igaz ez.
Még ma is eleven bennem a nagy találkozás. Bár nem igazi találkozás volt az, mert csak én futottam össze aznap a szerelemmel. Ólom szekerét hajtva baktatott a perc, és jól szívembe vésett minden villanást. Talán a fondorkodó sors cselvetése volt, hogy abban a röpke percben Ő és én egy helyen legyünk. Tisztán hangzik még bennem a szívdobbanás, midőn tekintetem az arcára ült. Ott állt fekete kabátjában a folyosón, és az órarendjét fürkészte éberen. Mindössze néhány méterre magasodott tőlem, mégis elérhetetlen messzeségben. Fagy csípte arcának nemes vonásai, a hirtelen iránta lobbant érzelmeim formát öltött másaiként ragyogtak. Ott abban a titkokból szőtt pillanatban beleszerettem.
Ám ez a szerelem csak bennem élesztette varázsos csókokkal a mélységben szunnyadó őserőt. Csupán engem bájolt el édes mámorával minden új találkozás, és csak én szenvedtem minden búcsúkor kínhalált. A hamvas vágy, és a bűvös képzelet rabszolgája lettem, és nehéz szívvel vonszoltam az igát. Talán a szenvedélyből gyúrt pillanat hevében még tehettem volna valamit. Talán akkor ott, parancsolnom kellett volna szívemnek, hogy elég, ne dobogj annyira! De ha szívemre zablát rakhatnék, rabláncra verném őt, és meghalna a tisztelet, mit iránta érzek. Mert a szív akarattól független dobban, és nemessége betörhetetlen vad, szilaj erejében lángol. Én nem parancsoltam neki, s ő nem is hallgatott volna rám. Elege volt már a fél életből; egységgé akart hát lenni, és egy igaz szívű hű társra éhezett.
Így szenvedtem én némán, hangtalan, árva szívemre gyászruhát öltve, míg egy napon az ég áldásos kacsintást nem küldött felém. A fiú észrevett, közeledni próbált, de belém mart a riadalom. Mert az ember talán nem is a balsorsot, vagy csalódást rettegi igazán; az ember a boldogságtól fél. Sóvár fohászokban kérleli a mennyet, s mikor a menny ölébe hullik, összerezzen. Hitetlensége porba húzza őt, és elfelejteti vele, hogy az ember méltósága okán már érdemes a jóra. Így történt velem is: a lehetőség ölembe huppant, de nem mertem köré fonni ernyedt karjaim.
A levelek pedig rozsdakönnyként hulltak, és friss rügyek ültek meg a kopár fák ágain, mire bekopogott hozzám a bátorság. Későn jött vendégként zsákjában csak holt reményt hozott. Hisz a bátorság akkor perzseli meg igazán a szíved, mikor már nincs mit vesztened. Mert a legnagyobb mersz nem félelmeidet segít legyőzni, hanem vak bizalomra nevel! Ám minden bátorság csak szerény eleségnek hat, ha árnyékként a halál követi.
Ez a kapcsolat a végzet csillagát hordozta homlokán. Egy másik lány festette azt oda, miközben álmokat ölve szívébe bújt. Az enyémet megölte, s neki új hitet adott. A szív, mely vágyaktól ébredt, most a csalódástól roppant meg. És a tudat, hogy kevés volt neki, ami voltam, fájdalmasan sivár partokra vitt. De a múlt mégsem öltött rút ruhát bennem. Talán, mert épp a halál szépíti meg a dolgokat. Vagy a szép dolgok önmagukban szépek, és mindközül a legszebb maga, a szerelem.
Meglehet, hogy az örök élet kulcsa éppen az emlékezés. S ha adni tud az ember, adhat-e másoknak többet vagy szebbet, mint örök életet? Mert nem az időtlenség aggat a másikra angyalszárnyakat, hanem a szeretet festi angyallá az embert. S ahol a csalódás szélvihara nem döntheti le a szeretet tiszta templomát, ott a szeretet örök anyagból rakott alapon pihen, s kőfalain vésve van, hogy nem pusztíthatja el se tér, se kor.
