Kedves Dávid!

Inkább leírom, mint személyesen mondom el mindezt, ismerve a hirtelen reakcióidat. Emlékszel, nevettél rajtam, mikor kimondtam, hogy vége, innentől nem folytatható tovább.

Akkor este olyan sűrű volt a köd, hogy az út túloldalát sem láttam, mint ahogyan a jövőnket sem már.

Hogy mitől csúsztak szét a hajdan párhuzamosan futó síneink?

Sok összetevője volt, s én valahányszor belekezdtem a taglalásukba, te gyorsan leállítottál mondván, hogy ez mind csak kifogás és hogy én változtam meg az elmúlt évek során..

Ja, én! Tudod két év Amerika, neked siker, csillogás, nekem itthon robot, idős szülők gondjai és a várakozás. Esküszöm úgy vártam tőled a hírt, mint nagyanyám annakidején a papától azokat a bizonyos tábori lapokat.

Aztán hazajöttél és egy héten át minden estét a kandalló mellett ülve, finom kinti borokat kortyolgatva beszélgettünk. Rengeteg élményed volt, sugárzott az arcod mikor meséltél. Nem irigyeltem tőled, talán csak fájt, hogy nem veled élhettem át őket.

Nehezen illeszkedtél vissza a régi életedbe, a régi munkádat is egyre kritikusabban szemlélted, a munkatársaidtól is más tempót, gyorsabb, helyzetmegoldást vártál, s úgy éreztem tőlem is valami egészen mást. Érezhetően elvarázsolt az a távoli világ, és a mondataidból is egyre másra kitűnt a visszavágyódás oda.

Dobáltad a John, Jennifer, Robert, Vincent neveket, akiket valósággal felmagasztaltál, miközben az itthoni munkatársaid, a Jóska, Ibi és Feri akárhogy igyekeztek már csak gyenge utánzatai lehettek azoknak a barbie fiúknak és barbie lányoknak.

Nem voltál elégedett velük, ijesztő szárnyakat növesztve csapdostál a fejük felett, ők dolgoztak, nem lázadoztak, hisz mögöttük ott voltak a gyerekek, a fülükig érő adósság, s jól tudta mind, hogy egyetlen állásnélküli hónap után a tönk szélére kerülnének.

Bevallom, én magam sem tudtam mit kezdeni ezzel az új „mindent jobban tudó” Dáviddal. Eleinte, hogy mentselek téged, próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy én látom rosszul a dolgokat, a benned lezajló változásokat, s hogy velem van a baj, de mikor a nagy áruházakban polctól polcig járva folyamatosan szapultad az árukészletet, az eladók, a pénztárosok lassúságát, a vevők küllemét, tanácstalanságát, az már nekem is sok volt. Kezdett elegem lenni abból a csodásan felmagasztalt Amerikából.

S mikor megjegyeztem, hogy olykor belepillanthatnál az anyakönyvi kivonatodba, te rám förmedtél. És ha csak rám förmedtél volna, de nem, te kiosztottál, helyre tettél, valósággal leforráztál mások előtt.

- Hát ezért tart itt ez a kurva ország ahol tart! - mondtad emelt hangon, pedig korábban sosem emelted fel a hangod előttem.

- Itt nincsenek távlati célok, összefogás, itt nincs esély arra, hogy a gazdaság fellendüljön, amíg nem megfelelő szakember gárda irányít! - Itt nincs rend, fegyelem, itt csak zabálnak és tele szájjal pofáznak, ha meg éheznek, korgó gyomorral megmentőkre várnak.! Itt nincs semmi, ami lendületet adna! - háborogtál.

- Komolyan nincs? – kérdeztem vissza. Akkor minek jöttél haza, már ha érted még egyáltalán ennek a szónak a jelentését? Csak nem azért hogy mindezt elmondhasd? Nem kritizálni kellene, hanem kamatoztatni az Amerikában megszerzett tapasztalatokat, vagy szerinted itthon senki sem fogékony az új dolgokra?

Rémes volt látnom, ahogy a színes lepkéből hernyó lesz, s ahogy minden közös álmunkra hirtelen rátör az ébredés.

Távol vagy tőlem. Hiányzol, hiányzik a régi éned, ezt nem tagadom.

De tudom, és olyan fájó a felismerés, hogy minket már nemcsak több ezer kilométer és az óceán választ el, sajnos már nemcsak az.

Szép és boldog életet kívánva ölel:

Gréta