A huszonhét éves Tibi aranybarna testén feszül a fürdőruhaalsó. Én tizenhat vagyok, lapos testem és fiúsra nyírt hajam dacára vadul termékenység táncot járnak bennem a hormonok. Egy hétre jöttünk a szigetre, Tibi, Marika néni unokaöccse, mutatta meg az apartmant, anyámnak a jól felszerelt konyhát – lám nem hiába pakoltuk be a fél spájzot a csomagtartóba –, apámnak pedig azt a kis ösvényt, ami a prospektusba illő tengerpartra vezet.

Délután irány a part.

Amíg apám árnyékba húzódva kémleli a horizontot, anyám a napistennel egyesül, az elemésztő forróság a bikini felsőt is lecirógatja róla. A vízfelszínen úszó két kis fehér rája olcsó műanyagon keresztül kutatja a fenéklakókat. Idegesít, ahogy a családom élvezni próbálja ezt a sós idegenséget, én pedig nem tudok magammal mit kezdeni. Végül unalomba beletörődni képtelen lelkem lányregénybe illő játékot talál ki magának. Nekem itt a sors jóval többet tartogat egy szokványos nyaralásnál. Bizonyára fordulópont lesz az életemben.

Anyám este fánkot süt, az apartman csupa füst és izzadság, mikor kopogtatnak. Tibi az, hogyha veszünk halat, mondja, a Marika néni szívesen megsüti nekünk. Aranybarna testén feszül a fürdőruhaalsó. Én tizenhat vagyok, lapos testem és fiúsra nyírt hajam dacára vadul termékenység táncot járnak bennem a hormonok.

Napközben, amikor csak lehet, elszakadok a többiektől, és a megközelíthetetlen félisten nyomába próbálok szegődni, de a sziget titkainak őrzője követhetetlen, külön utakon jár.

A következő napokban anyám rosszalló pillantásaira mit se hederítve folytatom a kóborlást, de csak kihalt, bokatörő sziklák szabdalta partszakaszokra bukkanok. Mindenesetre, amíg lehet, pózolok a laposabb köveken, leselkedő Tibit képzelve a bokrok közé.

Gyengéd Tibi ajkaival nyalogatja ki talpamból a süntüskéket, és én aprókat jajdulok.

Életmentő Tibi ölében emeli ki ernyedt testemet a vízből, és a bikinim pántja kioldódik.

Őserőtől duzzadó Tibi színes korallok maradványait áldozza nekem, és én megkönyörülök rajta.

Real Tibi sehol, és már csak három nap.

Vasárnap reggel egészen véletlenül az erkélyen nyújtóztatom a tagjaim. Miséről harangoznak ki. Látom Tibit a ház felé közeledni, hófehér inge szétnyílik a mellkasán. Tennem kell valamit, mert már egészen és felülírhatatlanul biztos, hogy szerelmes vagyok.

Egy utolsó lépésre szánom el magam. Ebben már nyoma sincs a magányos romantikázásnak, a part menti képzelgésekhez képest sokkal nyersebb, kiábrándítóan feltárulkozó. A fennmaradó estéken kiülök a kertbe. Egyedül. Hátha.

A lassú pusztulásra ítélt tengericsillag mellett, látszólag a külvilágról teljesen megfeledkezve olvasgatok.

És az utolsó estén Tibi leül mellém. A beszélgetésre, amely rózsaablakról rózsaablakra bontotta le a Tibi köré épített palotát, alig emlékszem: hogy egy hét múlva jön a csaja, és hogy bármi történjen is, bölcsésznek ne menjek el soha. Anyám tekintetére, ahogy az enyémmel találkozik, annál inkább. Pillantásaink, az érett és az éretlen nőé, kioltják egymást.