Fiú: Eljöttél, ezek szerint.

Lány: Igen, de nem örömmel. Eljöttem, mert van még nálam holmid, azt gondoltam visszaadom neked. De nem szeretném, ha ebből bármiféle elképzelésed, gondolatod lenne. Nem szeretném, ha azt gondolnád, hogy van bármiféle esélyed.

Fiú: De mégis eljöttél.

Lány: Ennyivel még tartoztam.

Fiú: Tartoztál?

Lány: Igen. Ne gondold azt, hogy gyűlöllek. Harag van bennem, mert önző vagy, s csak magadat szereted. De nem gyűlöllek. Csak nem bírom melletted az életet.

Fiú: Sok kérdés merül fel bennem. Felmerül az, hogy miért gondolod, hogy önző vagyok, s miért érzed azt, hogy csak magamat szeretem. S felmerül az a kérdés, hogy miért így s ekkor ért véget. A kapcsolatunk éppen elmélyült…

Lány: Vagy csak úgy érzed, hogy elmélyült.

Fiú: Igen, úgy érzem, testem, lelkem ezt mondja bennem. Emlékszel az utolsó napunkra?

Lány: Emlékszem.

Fiú: Nagyon szép nap volt. Ebédeltünk, boldogok voltunk, összebújva filmet néztünk, táncoltunk este. S utána jött valami, melyet nem értek, nem tudok értelmezni, hogy egyik pillanatról a másikra azt mondtad vége. Ezt nem értem, s nem tudom felfogni.

Lány: Nem is biztos, hogy fel kell fognod. Elég, ha csak elfogadod.

Fiú: Tudod-e, hogy ez milyen nehéz? Életem része voltál, egy álom. Tudom már nagyon késő mondani, tudom már nincs értelme mondani, tudom, már felesleges megvallani, tudom már nincs értelme elárulni: életem része voltál, életem része maradsz, mint távoli, mint elérhetetlen, mint titok. A titok egy szép, egy valós csoda: talán megfejthető, talán nem, talán elérhető, talán nem. Titok. S ezért olyan fájdalmas, mert égeti az embert. S ezért olyan nehéz elfogadnom.

Lány: Nincs más választásod. Ennek vége.

Fiú: Tudom, de akkor is. Nagyon hiányzol nekem. Még ha el is veszítem a békét, melyet Te adhatsz nekem, vagy már már a hitem is remeg, akkor is tudom, ott valahol messze, mely nem kilométerekben számítható, vagy.

Lány: Ugye tudod, hogy ez már nem érdekelhet engem? Ugye tudod, hogy tovább kell lépnünk. Nekem se könnyű.

Fiú: Pontosan tudom, s legjobban az bánt, hogy szenvedsz. S legjobban amiatt szenvedek, mert látom, érzem, hiszem, hogy boldoggá tudtalak volna tenni. S remélem, a szívedben ott vagyok. Az agyad döntött, nem a szíved. Legalábbis én így érzem. Nem vagyok önző. Nem csak magamat szeretem. Boldoggá akartalak tenni. De most azt teszem amit tennem kell.

Mindent megteszek, hogy boldog legyél. Ez a fájdalom égető, de mégis izgalmas. Ez a fájdalom a lélek nemesbítése,melyet adni szeretnék valakinek, aki ismeretlen, aki a félelem tárgya. Más vágyam már nincs. Csak szeretni és tisztelni.

Lány: Tisztelj meg azzal, hogy elengedsz.

Fiú: Kedves, már egy hónapja elengedtelek. De amikor látlak, amikor hallom a hangod, amikor kezembe kerül egy tárgy, melyet megérintettél tudás szintjén jön meg a felismerés: a hiányod égető. Benned megtaláltam a szerelmet, benned megtaláltam azt a kincset, melyet évek óta keresek. S érzem, hogy ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk megkeresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket. S én benned ezt megleltem.

Lány: Mindig csak magadra gondolsz.

Fiú: Hát, lehet. De vajon mit tehetek mást? Benned kincset találtam. Idedobtad elém, a méltatlan elé.

Lány: Ez csak rossz duma.

Fiú: Lehet. De mégis ott van valami benne, melyet elmondani nem tudok. Bennem van a békétlenség, a hitetlenség. De tudod, valamikor a pályám kanyargott, nem volt neki célja. Mikor ott voltál, akkor utam világos lett. S tudom, én magam vagyok az aki miatt az életem megfoszt a hittől, hogy valamikor egy lány igazán szeressen, még ha vén, ha csúnya is! Már most - valóban ez hallatlanul s szörnyen természetes az a leány, akit imádok én, legszebb leány a földnek kerekén!

Lány: Persze, a dumád jó, mint mindig. De tudod, hogy nem fogok visszamenni hozzád.

Fiú: Tudom. Attól még megélem azt a csodát, melyet az irányodban érzett vad, szenvedélyes indulat mondd, mely nem más, mint a valódi szerelem. De nem akarok magamnak önző módra semmit, nem, semmit se kérek. Nem kérem, hogy gyere vissza, nem kérem, hogy elmondj bármit, nem kérem, hogy társam legyél, nem. Csak szeretném, akarom, vágyom rá, hogy boldogabb legyél, s ha ehhez az kell, hogy üdvösségemet, álmaimat, szerelmemet elkergessem, itt, s most megteszem. S amikor gyönyörködöm majd sugárzó, boldog életedben, elmondhatom, hogy ha nem is én tettem, de pici részem van benne. Amikor magányos éjjelen egy pillanat öröm csillan fel a lelkedben, mert emlékszel egy mosolyra, egy szóra, egy csókra, itt benn én is megélem.

Lány: Keresned kellene valaki mást. Mi nem lehetünk egymásé.

Fiú: Tudom, s görcs van a szívem táján, hiszen Lázár vagyok a szerelem lakomáján. Lehet, hogy találok majd valakit. S az is lehet, hogy találsz valakit. De mégis itt vagy bennem, egy szép, s egy új erény. Annyi és annyi mindent kaptunk egymástól, s kaphatnánk.

Lány: Nekem másra van szükségem.

Fiú: Igen, te egy másik hajóra szálltál fel, melyen nem lehetek társad. S azt szeretném, arra vágyom, hogy menj, s hajózz ki, találd meg az utadat. A hajók kifejezetten biztonságban vannak a kikötőkben, de a hajókat nem ezért építik meg. A hajókat azért építik, hogy kifussanak a tengerre, s szembeszálljanak az elemekkel. A hajókat azért építik, hogy nap mint nap dacoljanak a vízzel, s mindennel ami jön. S minden nap, amikor távol vagy tőlem, én egyre inkább értelek, s érezlek. A egyre jobban becsüllek. Az első napokban azt gondoltam, hogy majd kitalálok valami trükköt, hogy majd visszahódítalak. S ez nem sikerült, s ezért szenvedtem nagyon. Sokan azt gondolják, a szerelemben a szakítás, vagy pedig az, ha nem
szeretünk vissza, vagy nem szeretnek vissza, kegyetlen. Nem kegyetlen. A
kegyetlenség addig van az emberben, amíg ki nem tudja mondani, hogy ez
fáj. Addig égeti magát belől, amíg el nem tudja kiáltani a világnak, s a
mindenségnek: fájdalom van bennem, rossz így élni. Ez volt bennem is. Ezért láttál ilyennek. Persze, ehhez hozzájött a munka fáradtsága, a betegség. S mindemellett, hogy nem volt kivel megosztani az érzéseimet, a fájdalmaimat. Mondtad, hogy ott vannak a barátaim. De ez nem olyan. Nem rájuk volt szükségem, bár örömmel tölt el, hogy mellettem vannak.

Lány: Miért nem tudtad feldolgozni? Elmentél kirándulni, elmentél hegyet mászni…

Fiú: Sokan azt gondolják, hogy ahhoz, hogy feldolgozzanak egy csalódást hatalmas utakat kell megjárniuk, hatalmas hegyeket kell megmászniuk. Pedig nem. Az embernek nem kell megmásznia a hegyet ahhoz hogy tudja, bizony a hegy magas. A mászásra, a hegy felfedezésére nem a feldolgozás miatt van szükségünk. Nem a feldolgozás miatt van szükségem. A mászás már a feldolgozási folyamat vége. A mászás a hegyre azért kell, mert onnan az ember jobban szét tud nézni. Onnan az ember meg tudja vizsgálni a tájat, meg tudja nézni milyen lehetőségek vannak, mind a kapcsolatok mezején, mind az élet ösvényein. Jó volt megmászni a kereszt dombját, vagy eltölteni egy éjjelt a Velencei-tó partján. De ezek csak segédeszközök. Az indulás és a megérkezés eszköze.

Lány: Ugye, tudod, hogy most jó ideig nem fogunk találkozni? Nekem is idő kell, hogy feldolgozzam. Meg tudod ezt érteni?

Fiú: Megértem, s elfogadom, tiszteletben tartom. Bár tudod, nem könnyű. Veszélyes egyszer, s mindenkorra kimondani ezeket a félelmetes szavakat: Nem akarok veled találkozni.

Tudod, kedves, valamikor régen olvastam egy könyvet. Arról volt benne szó, hogy a vasúti sínek egészen pontosan 4 láb és nyolc hüvelyk távolságra, vagyis pontosan 143 és fél centire vannak egymástól. Mindig és változatlanul 143 és fél centire.

Soha nem közeledhetnek egymáshoz. 143 és fél centi.

Hogy mi köze van ennek a kapcsolatunkhoz? Semmi és nagyon sok. Két ember ismerőse lesz egymásnak. Felvesznek egy távolságot, talán éppen 143 és fél centimétert. S bármi történik közöttünk nem tudnak közelíteni, mert a sorsuk, a reményük, a félelmeik ezt diktálják nekik. Vigyázniuk kell egymás érzéseire, félelmeire, sínjeire. Vigyázniuk kell a 143 és fél centiméterre. Pedig csak egy dolgot nem értenek meg mind a ketten. Mind a ketten mást akarnak. Mit akarok én? Megérteni. Megérteni és megélni a másik életét, érzéseit.

Megérteni, megélni, meglátni. Nyitottan és békésen. Mert az nem lehet, hogy két ember csak úgy válhat el, hogy utána csak rothadás és szenvedés marad.Mehetnek ők tovább, békében. 143 és fél centiméterre. Én elengedlek, kedves.

Lány: Akkor tedd is azt. Ne keress, ne zaklass.

Fiú: Mindenen túl tud lépni az ember, vagy éppen csak szomorkodik néha.
Én nem állítom se azt, hogy túl vagyok rajta, se azt, hogy állandóan
boldogtalannak érzem magam. Időnként felteszek magamnak egy-két kérdést,
hogy azt aztán megválaszolatlanul kiverjem a fejemből. Lehet, hogy egy kicsit el vagyok tévedve. talán nem ez az igazi út, talán nem ez, ami a boldogsághoz vezet. De aki szeret, az tévedhet, de talán véglegesen el nem tévedhet, mert az út valahonnan, s valahová vezet. Remélem megtalálod az utadat.

Lány: Isten veled.

Fiú: Az én Istenem áldjon…