Egy nyugalmas nyári estén, úgy tizenegy óra tájban az ajtó gombnyomásra gépies lassúsággal kitárult, és Szabina kilépett a Ráday utca huszonhatos számú kapuján. Bódultan kerülgette a teraszos helységek körül nyüzsgő embereket. Találomra kiválasztott egyet, a temérdek vendéglátóhelység közül, leült egy üres asztalhoz, és rendelt magának egy sört. Szabina tulajdonképpen ki nem állhatta az ilyen helyeket, annál is inkább az ilyen helyekre járó embereket. A külsőségek parádéjának tartotta az itt folyó dolgokat. Emberek, temérdek pénzzel, szép és mindig jófej barátokkal, mindenkor százezervattos megnyerő, ő szerinte inkább behízelgő mosollyal. Vánitá di vánitá. Amikor végignézett rajtuk, arra gondolt, hogy aki valóban boldog – mert itt mindenki úgy viselkedik, mintha élete minden egyes percében boldog volna – annak miért van szüksége arra, hogy itt üljön, és temérdek pénzével és megnyerő mosolyával bizonygassa, hogy ő biz isten boldog? Sőt, ha világ életében boldog volt, honnan tudja mi fán terem a boldogság, ha nem ismeri a boldogtalanságot? Vagy ha mégis lehetséges, hogy mindig boldog, akkor vajon más és más dolog teszi boldoggá mindennap, vagy egyetlenegy dolog teszi boldoggá születése óta? És ha van ilyen egyetlenegy dolog, akkor mi az, ami vajon élete végéig állandó és változatlan? Ahogy ott ült, és várta első szerelmét, akit már jó pár éve elhagyott egy másikért, és aki ekkor már tíz perce késett, eszébe jutott, hogy írnia kéne egy sms-t, mert előfordulhat, hogy volt szerelme azért késik, mert nem tudja, hogy hol keresse. Amint ez megtörtént, már egy újabb ködös és bódult fejtegetésbe merült, amelyből még azelőtt ki akart jutni, mielőtt Ő megérkezik. Arra gondolt, hogy egyáltalán mit keres itt, hiszen ez a kapcsolat már rég lezárult, mi értelme a múltat bolygatni? De mi a helyzet azzal, amikor a boldog pillanatok mégis eszünkbe jutnak? Az nem a múlt bolygatása? És ha nem, akkor miért gondolunk múltbéli boldogságunkra? Mert akkor éppen nem vagyunk boldogok? És mi a helyzet az első komolyabb kapcsolatunkkal? Miért jön el az a pillanat, amikor már képesek vagyunk kijelenteni, hogy ebben a kapcsolatban nem vagyunk boldogok? Honnan és mikortól tudhatjuk ezt, ha ez az első kapcsolatunk? És ha utólag úgy emlékszünk vissza rá, hogy boldogok voltunk? Az idő valóban megszépíti az emlékeket, vagy saját magunknak kreáljuk a teljes boldogságot, mert soha nem vagyunk kizárólagosan és felhőtlenül boldogok? Sokan azt vallják, hogy nem lehet a múltban élni. De vajon nem éppen ez a boldog időkre való emlékezés a múltban élés? És vajon mit érezhet valójában ő, aki itt ül, és Őrá vár, akire talán nem is tizenöt perce, hanem évek óta vár? Vajon Ő-t szereti még mindig, vagy csak az elmúlt boldogság miatt akarja ezt hinni most már húsz perce? Vajon miért titkoljuk sokszor még magunk elől is a valódi érzéseinket? Mitől félünk? Attól, hogy ha engednénk ezeknek a pillanatainknak, újra és újra felrúgnánk mindent, és az őrültségnek tetszene? Ki szerint? Magunk, vagy mások szerint? És ha őrültségnek tetszene is, nem ezt hívják szerelemnek? Vajon, ha elnyomjuk ezen őrültségeinket –az érzelmeket-, nem éppen az vezet a boldogtalansághoz? Vajon tényleg őrültség valóban boldognak lenni? Szabina nem várta meg Ő-t. Kikapcsolta a telefonját, felállt, és elsétált a találomra választott helyről.