Júlia nagyot sóhajtott és újra kavarni kezdte a szotyogó tejbedarát. Gondolatai újra és újra kiröppentek a kormos falú konyhából, messze a mohás oldalú, roggyant kis háztól. Az emlékezés, mellyel rendszeresen kínozta magát az egyetlen menedéke volt.

A boldog gyermekkor kacagása még csilingelt a fülében, az önfeledtség és gondtalanság kora volt ez, amikor szívére nem borult még a féltés, az őrület, a szenvedély.
A hófehér múlt eltűnt a gyermekkor boldog tudatlanságával együtt azon az estén, amikor megismerte a férjét.

Húsz év. Dereka megvastagodott, léptei is nehezebbé váltak. Haját asszonyos kontyba szorította, és esténként kapkodó mozdulatokkal kefélte át. Egyébként sem szeretett a tükör előtt időzni. A látvány arra emlékeztette, mennyire más lett az élete, mint elképzelte. A lángoló, esztelen szerelem hamuját söprögeti nap mint nap.

A közeli templomból hallani az évek múlását. Húsz év alatt hányszor harangoztak esti misére?
S a hang a férjét egyre többször nem lelte.

Az első hónapokban izzott és emésztett közöttük mindent a szenvedély. Fiatalok és szerelmesek voltak. Tele ígérettel. Akkor még egymásnak. Ma már önmaguknak sem. Elfogytak a szavak, és a lobogó lángot is megszelídítette a valóság. A felnőtt élet.

Ki az a féleszű, aki elhiszi, hogy elég egy pillantás? Ők ketten, és ez elég volt a házassághoz.
Hittek egymásban és a szerelem csodájában.

Esztelen boldogság volt az első éjszaka, és húsz év távlatából az utolsó is egyben az a drámaian szép szerelmes ölelés. Rettegtek, hisz tiltott volt még a gondolat is, hogy ők ketten… Ez kovácsolt erős köteléket a fellobbanó félig gyermek-vágyból közöttük. Dac és szerelem. Veszélyes párosítás volt.

Háta mögött megnyikordult az ajtó, s ő tekintetét-gondolatait újra a fazék aljára égett darára szegezte. Várta a vállára fonódó karokat. De sok éve már, hogy hiába. Nem is emlékszik mikor ölelte meg utoljára.
- ’stét… - hallotta férje reszelős hangját, amit a bor karcolt olyanná az évek alatt.
Ilyenkor rendszerint már nem is szólt hozzá, a férfi pedig a szobába ment és ruhástól dőlt a hideg hitvesi ágyba. Ma azonban könny szaladt Júlia szemébe, elfordult a tűzhelytől és a férjére nézett.
Az ott állt előtte rogyadozó térdekkel, vizes és véreres tekintettel, haja fésületlenül hullt a homlokába, s ahogy megpróbált ügyetlenül kilökni egy tincset a szeméből, kérges-görbe ujjai végén feketéllett a köröm.
De Júlia ezen az estén nem ezt látta, hanem illatos, gyöngyfehér- mosolyú szerelmét.
Hiszen kije is volna rajta kívül a világon? A tehetős szülők mindkettejüket kitagadták, hogy az első ijedtség után, amit a mérgekkel és a tőrrel okoztak kiderült, Júlia az első szerelmes éjszakán másállapotba került.

A méreg miatt betegen született fiuk rabbá tette mindkettejüket ebben a szövetségben, s nap-nap után emlékeztette őket a visszavonhatatlanra.

Júlia elnézte kedvesét, akiért halni is kész volt egykor. Fülében hallotta a bál zenéjét, ahol eldőlt a sorsuk. Szerette volna újra érezni azt az eltökéltséget, amit húsz éve az erkélyén.
Nem volt tudatában, hogy erőnek és hitnek valójában sosem volt híján, hisz két évtized telt el, s estéről estére várja párját. Noha nem ilyen életet képzeltek el, s bár nem épp a Paradicsom, hol élnek, de a küzdelmet szegény-rongyos, haldokló szerelmükért húsz éve vívják együtt.
„Mert még regékbe sincsen arra szó, mit szenvedett Júlia s Romeo.”

(Utolsó sor az eredeti műből, Kosztolányi Dezső fordításából való.)