Abban a pillanatban, amikor Kornélia, a kecses, 50-es éveiben járó, apró zongoratanárnő első kávéját 1914-ből származó Steingraeber hangszerére teszi, már messziről észreveszem a szabályos, arányos testet, éppen kézbeillő méreteivel. Kizárt, hogy csak nekem tűnik fel akkor. A tanárnő a frissen mosott bérház első emeletén, rögtön az antikvárium fölött lakik és mindig ugyanabból a csészéből issza a kávét. Az első tanítvány, ezúttal a másodikos Pokjuvics Pál érkezése előtt saját, és a bolt dolgozóinak legnagyobb örömére játszik valamit, csakúgy bemelegítésként.

Mire nekikezd az improvizációs gyakorlatoknak Gould stílusában, én már tudom, hogy azonnal neki kell esnem, szét kell szednem csontról csontra, porcikáról porcikára. A gyomrom tájáról kiszakadó primér vágy feltépi a látásom útjában gomolygó porfelhőt, fel is sikoltanék, ha körültekintő neveltetésem megengedné.

Először nem merek közelebb menni, csak távolról figyelem, ahogy a fegyelmezetten sorsukba rendezett könyvek előtt áll egyedül, kihívóan leoldhatatlan magányában, könnyű, azúrkék kartonruhában. Tudom, hogy rám vár ebben a provokatív pózban, ki másra, arra, hogy erőszakkal, vagy simán, puhán és finoman magamévá tegyem, muszáj megérintenem.

Igen, haladéktalanul rávetem magam. Vajon mit szólnának a többiek, ha most azonnal belemásznék és nemcsak a nyelvét, hanem a mondatait is kiszívnám? Szétfeszíteném és belebújnék, magamra húznám, és soha többé nem akarnék kijönni belőle.

Némaságommal egy éhező ősember csatakiáltását leplezem, és ez rögtön meglódít, mint egy csuklás. Leheletnyit súrolom, ahogy elmegyek mellette. Teszek-veszek, nézelődöm, beleolvasok egy-két könyvbe. Egy nap a láthatatlan házban, ez egész érdekes lehet. Amikor visszafordulok, még mindig ugyanúgy áll ott. Visszafelé menet rajta felejtem a tenyerem a hátsóján, mintha csak nem venném észre, hogy félrenyúlok. Tűnjön csak úgy, hogy nem azt markolom, amit akarok. Nem szól semmit, a csöndjébe mártom a kezem, nem is merek odahallgatni igazán, csak a ventillátor örvényének zúgására figyelek. Engedek tiszta, ironikus félmosolyának. Állunk néhány percig, mint egy jelzős szerkezet, mint egy strukturált jelzés. Hamar nyugtalanság tölt meg, el kell indulnom az A betű-s polc felé.

Akunyin előtt járva felé kacsintok. Észrevétlenül akarom eldugni, hogy ne lássa senki más, nehogy elvigye más, elkapják, lenyúlják, avatatlan kezek közé kerüljön, hiszen olyan feltűnően gyönyörű. Végül nem én döntök, már nincs is választásom: ugyanannak a mágnesnek az ereje, amelyik az imént eltaszított tőle, most megállíthatatlanul tol felé. Ujjaim a szintaxisába túrnak, egyszerre hús és homok, megmarkolom, előbb az elejére, majd a hátára fordítom, belemarok az állítmányba. Végre az enyém. Pedig csak papírborítós, puhakötés, nagyjából 35 deka, 200 oldal körüli, és bár új kiadásnak számít, a szerző neve lekopott. A vonalkódja 2671819856.