Nagyon fiatalok voltak, mikor megismerkedtek, egy nyaralás során. Baráti társasággal voltak, egyik hozta a másikat. Onnantól évente egyszer találkoztak, mikor nyári szünet volt. Ezek találkozások mindig hasonlítottak egymásra. Sosem beszéltek arról, mi volt azelőtt, mindig onnan folytatták, ahol abbahagyták. Szerelemről sem beszéltek, miért is tették volna, tudták, hogy a távolság, ami közöttük van, áthidalhatatlan. Az a néhány nap, amelyet együtt töltöttek, szinte ugyanúgy zajlott le. A barátokkal strandra mentek, majd este felmentek a partra, ahol táncoltak, beszélgettek, ismerkedtek. Mindenki természetesnek vette, hogy ők ketten ilyenkor együtt vannak, nem zavart senkit, talán azért sem, mert ez erősítette a társaságot. Mivel fiatalok, és tapasztalatlanok voltak, egy bizonyos határon túl sohasem mentek. Ez, amolyan ki nem mondott megegyezés volt közöttük.

Teltek az évek, felnőttek, a társaság szétszéledt, semmi sem volt már olyan, mint rég. Aztán, egy meleg, augusztusi este, újra találkoztak. Mindkettejüknek volt kapcsolata, mégis egyfajta izgalom járta át őket a találkozáskor. Megváltoztak, nem csupán külsőleg. A társaság jó kedvűen társalgott, volt mit mesélni az elmúlt évekről, hamar eltelt az este. Éjfél után a többség hazaindult, bár a lánycsapat szeretett volna még táncolni egyet. Tömeg volt a parton, nehezen lehetett előre haladni, ezért is hallotta meg a nő a telefont a kistáskájában.

- Tessék?
- Merre vagy?
- Itt állok az egyik stand előtt.
- Várj meg, mindjárt ott vagyok – hangzott a vonal másik végéről. Alig néhány perc múlva ott álltak szemtől szembe egymással.
- A párod? – kérdezte a férfi.
- Hazament. A tiéd?
- Szintén. Megváltoztál.
- Nem hinném – válaszolta a nő.
- Pedig így van. Nem csak külsőleg, érettebb lettél.
- Ezt bóknak veszem.
- Komolyan gondoltam.
- Te viszont, nem sokat változtál – terelte zavartan a másikra a témát.
- Leszámítva azt a néhány kilót, amit felszedtem – mutatott a hasára.
- Nem olyan vészes, szerintem jól áll – simogatta meg spontán a nő, a férfi hasát. Olyan mozdulat volt ez, amely magában rejtette a bensősséget. Válaszul a másik, megfogta a kezét.
- Sétáljunk egyet – ajánlotta.
- Rendben. – Ám ez csak arra volt jó, hogy kikerüljenek a tömegből. Amint kicsit távolabb mentek, a férfi megsimogatta a nő arcát.
- Szeretnélek megcsókolni.
- És mi akadálya? – Nem kellett kétszer mondani. A csók sem olyan volt, mint régen, bár, még mindig kellemes bizsergés járta át őket. Ebben benne volt az érettség, a tilosban járás izgalma. Tisztában voltak vele, hogy amit tesznek, az nem helyes, ám képtelenek voltak nem élni a lehetőséggel, hiszen nem tudhatták, nem ez lesz-e az utolsó.
- Szerinted a csók, az megcsalás? – kérdezte némi lelkiismeret furdalással a nő.
-Szerintem nem. Bánod, hogy megtörtént?
- Nem. De mi lesz, ha kiderül?
- Nem fogja megtudni senki. Szeretnéd, ha hazakísérnélek?
- Az, nagyon jó lenne. – A negyedórás út majdhogynem két órásra sikeredett. Minden kis utcát bejártak a környéken, közben megálltak újfent megízlelni egymást. Nem akartak bonyodalmat, ugyanúgy nem beszéltek érzelmekről, mint évekkel korábban. Kellemes estét töltöttek együtt, ez épp elég volt.
- Innen jobb, ha egyedül megyek – mondta a nő, a szálláshoz közel.
- Igen. Jó volt újra látni.
- Téged is. – Még utoljára hosszan megcsókolták egymást, majd mindketten mentek, hogy folytassák tovább az életüket, hiszen ez az este, csupán egy rövid állomás volt a számukra, egy újabb nyári emlék.