Sóshátú Fiú és Varázsbokájú Írókislány útnak indultak. Csak a közeli Macskás-tóhoz, a Szerelem-ligetbe. Írókislány megigazította zokniját csillagos tornacipőjében, felpattant a biciklire és gyerünk.

A Fiú előző este izzadta bele sötétszürke pólójába az útvonalat, egy komplett térkép rajzolódott ki a fehér szemcsés vonalak mentén. Írókislány kimosta a pólót, nem egyszer, nem kétszer, de a térkép nem akart eltűnni. Halványodott, összezsugorodott, de a Macskás-tó semmivel össze nem hasonlítható képe még mindig tisztán rajzolódott ki. Írókislány bal karja csupa libabőr lett; jobb karjáról Sóshátú Fiú egyesével csókolta le a parányi búbokat. Levetkőztették egymást és mikor Írókislány a Fiú nyaka köré fonta lábait, Varázsbokája összesúrlódása nyomán csillagfény gyúlt a belvárosi albérlet kicsiny szobájának sötétjében.

Igyekeztek kikerülni a forgalmat, mert a Fiú nem vallotta volna be, de őrült féltékenység gyötörte, mikor az autók ablakain kihajoló férfiak kéjsóvár tekintettel mérik végig Írókislány szélben lobogó barna copfját. Elmentek a pálya mellett, a külváros szélén, ahol Rasztás gyakorol, aki Világbajnok BMX-es, most az Orion - Bajnokságra készül. Néhány száz méter után elértek a Déli – Időkapuig. Rajtuk kívül csak egy mákteát szállító kamion robogott az átjáróban. Írókislány még sosem járt az Ó–Ó-Városban. Lenyűgözték a pókhálószerűen egymásba kapcsolódó utcák, az apró mézeskalács házak; ahol az udvarok tele gyümölcsfákkal, kutyaugatással és gyerekkacajjal hajtott hintákkal.

Sóshátú Fiú biciklivel a köldöke fölött született. Két centiméter átmérőjű, málnaszerű, bicikli alakú anyajegy virított rajta. Az orvosok hiába nyugtatták a szülőket, hogy majd felszívódik.

Kiértek a tóhoz. Kerestek egy nyugodt zugot, távol a zsiliptől, ahol kövér kisfiúk ugráltak a vízbe; csobbanásuk és sikítozásaik hangját tompította a nádas.

Az idő múlását a víz csillogásán érezték. Ahogy halványultak a fények, úgy fogytak el az emberek. Ők meg csak beszéltek és beszéltek, leheveredve a fűbe. Nem sokkal napnyugta után gyülekezni kezdtek a macskák a tó körül. Minden évben megteszik egyszer. Senki nem tudja mikor és miért. Egy hatalmas, vörös cirmos a vezetőjük, aki, ha némi bonyodalom támadna, elég, ha megvillantja sugárzóan zöld prizmaszemét, és a verekedők farkukat behúzva elsunnyognak.

Sem Írókislány, sem a Fiú nem látott még ehhez foghatót. Hallottak már ezt-azt a Macskás-tóról, de városi legendának tartották. Most ott voltak ahol milliónyi villódzó szempár a tó körül, közben izgatott surrogás és dorombolás hallatszik. Megbabonázva álltak a félsziget belsejében, eggyé olvadtak a Macskás-tóval, majd éjfél után elég volt egy prizmavillanás, és a macskák eltűntek.

Némán tekertek hazáig. Fáradtan dőltek be az ágyba. Írókislány belefúrta arcát a Fiú mellkasába, a göndörödő szőrök megcsiklandozták, de nem érdekelte, mert a Fiú csak ölelte és ölelte. Egymás karjaiban aludtak el, mint már nagyon régen nem, és Írókislány összesúrlódó bokája körül felgyúlt a csillagfény.