Egyszer hallottam egy dalt: A szerelemnek múlnia kell. Hmm…ostobaság. Talán: Óvakodj a szerelemtől! Na igen, én is tudom, hogy gyávaság. Elbújni előle, kímélni magad a csalódásoktól. Mennyire egyszerűbb lenne így az élet. És mennyivel szegényebb. Hisz mi más tudja az embert az égbe repíteni? Hogy képes légy olyan dolgokat megtenni amit azelőtt elképzelhetetlennek tartottál. Azt az érzést, hogy megóvj valakit akár az életed árán is…
Ha megtehetném, hogy kitöröljem Őt és a Vele töltött időt? Sosem tenném meg. Aki igazán volt már szerelmes, képtelen lenne rá. Milyen emlékekbe tudnék akkor menekülni? Amikor annyira fáj, hogy szinte belepusztulok. Lehet, hogy ez is gyávaság, a múltban élni De ma bátor leszek. Olyat teszek amire előtte képtelen lettem volna.
A cigim végéhez érek. Eldobom a csikket és rátaposok. A város esti fényekben pompázik. Ha tudom, hogy ennyire szép gyakrabban jártam volna ide fel. Nincs sok időm a gyönyörködésre. Női cipők kopogását hallom a lépcsőn. Lehunyom a szemem és felidézem a járását. És a mosolyát, amikor rám pillantott. A kéz átölel hátulról és szorosan a mellkasomra fonódik. Nehéz megállnom, hogy ne érintsem meg, de ezer közül is felismerném az Övét. Puha bőrét, ujjai tökéletes ívét. Tudnám, hogy nem Ő az. Mindent elrontana…
- Szeretlek – suttogja a fülembe. Messze áll az Ő dallamos hangjától, de próbálom nem észrevenni.
- Örökké szeretni foglak – szólal meg újra.
Hiszek neki. Muszáj hinnem. Szívok még egy utolsó a cigimből, aztán eldobom. Egy pillanattal később erős lökést érzek a hátamon és átesek a korláton. Hihetetlenül gyorsan történik az egész. Az utolsó gondolatom is Ő…
A fekete ruhás nő átpillant a korláton, majd az otthagyott pénztárcám után nyúl, amibe beletettem a megbeszélt összeget. Átszámolja a pénzt. Mind meg van. Zsebre vágja a tárcát , majd eltűnik az éj sötétjében….
