Egy autóban utaztunk apuval és anyuval. Volt egy nevem, nem igazán emlékszem rá. Dorothy, igen, most így hívnak. Apu mosolyog, anyu úgy tesz, mintha táncolna, de nem tud. Ideges vagyok, mert a nagymamához megyünk.

Hosszú az út Minneapolisból Winnipegig. Ahogy a történelem könyvemet lapozgatom, úgy változik az autóba beszűrődő látvány, lapozgatom gyermeki könnyedséggel. Emlékeztem arra a mesére, amit anyu mesélt nekem, neki meg a nagymama. Nagymama van legfölül, mint egy orosz matrijoska-baba; Winnipegben. Ő a legokosabb. Anyut és engem úgy becézett, hogy mademoiselle. A papához franciául beszélt – néha hozzánk is.

Az ablakból néztem, néztem a madarakat, a fákat, azokat az öreg fákat, a szerelemről meséltek. Nem tudom, milyen szerelmesnek lenni, mondtam anyunak.

* Kislányom, majd megtudod.
* Megfogom. – mondtam és durcáskodtam tovább; szerelmes akartam lenni.

Ahogy most is, az autó hátsó ülésén fekve, miközben anyuék elől dalolásztak. Dünnyögtem egyet, aztán hirtelen megálltunk. Csaknem előre estem. Kiszálltam az autóból és körülnéztem. Fák, fák, fák, gyönyörű fák. Ha azok a fák beszélni tudtak volna, elmondták volna, mit érzek majd. Anyuék az autónál maradtak, apu szerelte az autót, anyu utánam szólt:

* Kislányom, ne kószálj el.
* Dehogy anyu, körülnézek, amíg apu szereli az autót.

És elkezdtem sétálni, mókusok közt jártam, egy-egy elejtett makkal a kezemben. Mosolyogtam. Néztem őket, ahogy játszanak, szeretik egymást.

* Látom, szereted őket! – szólalt meg egy hang. Megrémültem és kapkodtam a fejemet, de sehol senki.
* Ki az? – kérdeztem remegve.
* Ne félj, akit szeretsz, ők is szeretnek majd, akire rámosolyogsz, visszamosolyog. Finom lágy hangja volt, vékony, szikár, erős. Elképzeltem egy daliás ifjút. A szememet lecsuktam és hallgattam susogó hangját. Elfogott a gyermeki vágy, meg akartam ismerni őt.
* Mondd, ki vagy? – kérdeztem, de mintha nem is érdekelt volna, álmodoztam tovább. Úgy éreztem, egy hideg kéz fogja meg vállamat. Megfordultam, de csak egy ág volt, egy hosszú fűzfa ága. Nagyon szép volt. Ismét körbe-körbe néztem, de senkit se láttam. Becsuktam a szemem, hogy ismét érezzem, halljam lágy hangját.
* Beth, Beth, ne feledd, ez a neved, ismerd meg önmagad, szeresd önmagad. És akkor megismered szerelmedet.
* Hogy hívtál, kedvesem, Beth? Hisz, Dorothy a nevem!
* Nem emlékszel. Nagyapád szólított így téged. Ne térj le az útról.

S aztán ahogy jött, úgy el is ment. De amit akkor éreztem, az nem. Az erdőben összeszedett két makk emlékeztetett arra az örök szerelemre, amit a fák meséltek nekem, mert a fák tudnak mesélni a szerelemről. Így meséltem el anyunak. Az út során a két makkra és a hevesen dobogó szívemre tudtam figyelni.