Szerte a világon a férfiember orra különösen érzékennyé válik vasárnap délelőtt. Ajtóréseken, de akár viharos szélben, az utca forgatagában is megérzi a készülő vasárnapi ebéd illatát.

Ennek három alapvető összetevője van. Az első a húsleves. Sárgán, alig-alig gyöngyözően uralja a konyhát a tűzhely tetején, a nagy fazékban. Mert hogy kevés húslevest nem is lehet főzni, a húslevesnek sajátja a nagyfazék.

A második a sülő hús illata. Ennek már többféle változata van. Nem lehet összetéveszteni a fokhagymával tűzdelt pecsenyét a rántott csirkével, de pontosan tudjuk, hogy mindkettő sülő hús a vasárnapi ebédhez.

A harmadik összetevő a saláta. Ide aztán tényleg érzékeny orrok kellenek, de ami legkönnyebben felismerhető, és aminél nem is kell jobb, az a fokhagymás uborka saláta.

Boldogsággal, bibliai megnyugvással tölti el a férfiembert a vasárnap délelőtt, hiszen boldogok az éhezők…Már érzi ízlelőbimbóin az aranysárga, forró húslevest, gondolatban harapja a ropogós rántott csirkét, érzi a panír alatt az omlós, szaftos húst…

Létezik-e valami, ami ezt a hetente visszatérő boldogságot megbolygathatja? Létezik-e illat, ami lefedi a vasárnapi ebéd illatát?

Igen, létezik. Az idegen nő illata.

Természetesen a két dolog nem összehasonlítható. Nem is egy időben érzékelhető. Mégis ellentétben áll egymással. Hogy végül melyik a győztes…?

Ehhez meg kell vizsgálnunk például a szombat estét, éjszakát is, hétről hétre. Milyen az éjszaka illata? Ha elutasító, hideg, unalmas, akkor ez jelentősen rontja az ebédillat esélyét, mivel a két dolog szoros szövetségben áll egymással. Ha esetleg már évtizedekig nem segítik egymást, akkor nem kétséges, hogy az idegen nő illat győzedelmeskedik a vasárnapi ebéd felett. Mert ő nem kispályázik, mindent bevet.

Valószínűsíthetően nálunknál jóval fiatalabb test hordozza, kerek farmerban, mély dekoltázzsal. És olyan szemek társulnak hozzá a harcban, amiket régóta keresünk. Amilyenekben valaha elvesztünk, és az olyan jó volt, azt annyira jó lenne megismételni! És ezek a fránya szemek ráadásul felfelé néznek ránk, nem gondoljuk magunkról a társaságukban, hogy unalmasak vagyunk, hogy csak a mindennapok taposómalmának pörgetéséhez kellünk. És ha elég kitartóan néznek felfelé, akkor bizony beleveszünk. Ha meg már belevesztünk, akkor nincs megállás, előbb-utóbb letépjük azt a kerek farmert, és a friss, illatos hús végső győzelmet arat a sütőben piruló felett. Ettől kezdve már semmi nem állja útját a vágy, a szenvedély csillapíthatatlan éhségének. Újra és újra jól akarunk lakni, félre söpörve a leveses tálat, az aranybarna rántott csirkét, a múltat, a jövőt, a biztonságot, és ettől a vad söpréstől bizony száll a por, marja a szemet, mindenkiét, legjobban azét, aki a nagy fazékba szeleteli éppen a sárgarépát.

De idővel minden por elül. Az idegen illat sem lesz már idegen. Még őrzi az emlékét egy végtelennek tűnő szombat éjszaka, de a vasárnap délelőtti ébredés már régi-új illatokat idéz. És ha ilyenkor, talán csak félálomban, elrebegjük ajkunkkal a vasárnapi ebéd szavakat, amire válaszként azt kapjuk, hogy hülye vagy, ahhoz keress magadnak egy feleséget, akkor elmondhatjuk magunkról, pontosan tudjuk, hogyan ne együnk rántott csirkét vasárnap délben.