Ujjaival vadul beletúr göndörödő, szőke tincseimbe, keze a tarkómra siklik, majd egy határozott rántással húzza fejemet egyre közelebb magához. Hiába tiltakoznék, hiába sikítanék, tudom, hogy nem lehet, hogy képtelenség szabadulni ebből a csapdából.

Azonban mégis megpróbálkozom elillanni..!

Öklömmel vadul az arcába csapok, nem törődve az esetleges következményekkel.

Pedig azok várhatóak.. pillanatokon belül.

Szikrázó, már-már villámokat szóró szemével rám néz. Kék írisze szinte hipnotizál és arra kér, hogy maradjak a helyemen, hogy ne fussak sehová, hiszen úgyis felesleges lenne.

A rettegés kiül az arcomra és már sikítanék, mikor ajkaival belém fojtja a kínkeserves próbálkozást. Fogaival szinte őrült módjára marcangolja a számat, a vér fémes ízét érzem a torkomban. Kapálóznék, hevesen tiltakoznék, ha a végtagjaimat nem dermesztené le a félelem. Talán ennek a sokkhatásnak köszönhető, hogy nem teszek semmit. Úgy viselkedem, mint egy marionett bábu. Pont úgy reagálok tetteire, ahogy ő szeretné, ahogy ő akarja. Képtelen vagyok arra, hogy védekezzek. Egy dolgot tudok csak tenni.. hagyni, hogy a megadás és a szégyen könnyei végigfolyjanak arcomon, ezzel is megadva neki az örömöt, a félelemből generált morfium adagját, melyre már azóta vár, amióta betettem ide a lábamat.

Kezével vadul megmarkolja ruhámat, majd egy erőteljes rántással teszi szabaddá mellkasom.

Remegek..

Ujjai immár elhanyagolják hajamat, helyette más tájak felé kalandoznak. Körmeit vadul melleimbe mélyeszti, úgy próbál magának – mert nekem egyáltalán nem – örömet szerezni.

Végre felsikítok! Érzem a fájdalmat, az apró, forró vércsíkot, mely elindul le a testemen, egészen a szoknyám pereméig.

- Hagyd abba! Hagyd abba! Nem érted..?! – zokogom kiabálva, kérlelve, egyre közelebb kerülve hozzá. Azonban sikolyom, fájdalomtól eltorzult arcom látványa egyáltalán nem hatja meg. Elérem, hogy lássam megvillanni hófehér fogát, gúnyos, öntelt mosolyát és lenéző barna szempárját.

- Én mondtam hogy szeretlek, hogy jobb lesz neked is, ha önszántadból leszel az enyém! Hogy velem jó életed lesz.. Te azonban nem akartad! Inkább egy .. egy undorító kis mitugrászt választottál! Pedig én el akartalak venni! Érted már, te kis kurva?! El akartalak venni, mert szeretlek! – szűri a fogai között vádló szavait, ezzel is elérve hogy zokogásban törjek ki. Már nincs értelme a szavaknak, nincs értelme az életnek sem.. Most az ő játékát játsszuk és az ő világában. Egy olyan helyen, egy olyan szituációban, melyből nincs menekvés!

Arca ismét elkomorul, kezeimet a hátam mögött összeköti. Kiélvezve minden egyes pillanatot, fejti le rólam a szoknyát és az alsóneműt. Nem kapkodja el a dolgokat! Azt akarja, hogy a szégyenérzet teljességgel kitöltse lelkemet, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba zuhanjak egy pillanat alatt..

Mi tagadás sikerült ezt elérnie. Hiszen ha nem vagyok ennyire elutasító, vagy ha már az elején tisztázom, hogy a közöttünk lévő kapcsolatból barátságon kívül soha nem lehet semmi.. akkor most nem tartanánk itt.. Hibáztam! Óriásit hibáztam!

- Hogy milyen volt az apukád? – nézek az 5 éves fiamra hatalmas szemekkel. Próbálom elrejteni a döbbenet, a régi emlékek gyűlölettel teli érzését előle. Hiszen mit is mondhatnék neki egy ilyen emberről? Nem ő tehet az én hibáimról, az én félresiklott életemről. Nem miatta vannak rémálmaim, nem miatta kell elborzadnom, akárhányszor csak a tükörbe nézek. Körmeinek nyomát még mindig a testemen viselem.. egy béklyó, mely örökre hozzá köt.. akár csak egy gyűrű, vagy a házasság szent köteléke.

- Apukád nagyon szeretett engem.. ! – felelem neki, és mosolygok csillogó barna szemébe. Ujjaimmal finoman végigsimítok hófehér bőrén, apró kezén, majd mit sem törődve azzal mit szól hozzá.. jó anyához híven a karjaimba zárom!