A frissítő nyári zápor olyan hirtelen jött, mint eddig még soha. Szürke színeivel egy pillanat alatt varázsolta lehangolóvá a természet arany sugarakban fürdőző alakját.

Hideg van..

Milyen furcsa, hogy a dolgok képesek egyik pillanatról a másikra megváltozni.. pont olyan hirtelen, mint ahogy a hőmérséklet is egy perc alatt lehűl.

Vacogó fogakkal állok a hatalmas bérház lerobbant falai előtt. Testem lúdbőrzik, azonban mégsem tágítok, már órákkal ezelőtt felvett pozíciómból.

Már miért változtatnék a helyzetemen?!

Hiszen Őt várom!

Hiába vagyok tisztába azzal, hogy feleslegesen szenvedek, mégis.. annyira egyértelmű és magától értetődő az a dolog, ami miatt ácsorgok a szakadó esőben.

Szeretem Őt!

Csak egy pillantást vetnék még csillogó szemére.. csak egyetlen egyet..

Ez a kiváltság azonban úgy tűnik, nem jár ki nekem.

- Szóval te vagy Emma barátnője. Gergő vagyok, örülök a találkozásnak! – nyújtja felém a kezét mosolyogva én pedig ott, abban a pillanatban tudtam.. elvesztem. Nézem mélykék íriszét, hosszú fekete szempilláit, melyek azokat a csodálatos lélektükröket keretezik és egy pillanat alatt elfelejtek mindent.

A zajos külvilágot, az embereket magam körül, még azt is, hogy keze utánam nyúl, az én érintésem után vágyakozik. Nem mondom, hogy könnyen térek magamhoz. A forróság elönti arcomat, majd egy apró pírral kísérve, megragadom kinyújtott jobbját.

- Őő.. Szia! Dóra vagyok! Tök jó, hogy hallottál már rólam! – szólalok meg halkan és az érzelmek hatására lesütöm a szemem.

- Még szép, hogy hallottam rólad! A húgom már egy hete arról beszél, hogy ide jössz nyaralni a szüleiddel. – mosolyog még mindig és szorítja a kezem.

Talán ez volt az a pont, mikor tudtam, különleges! Ez volt az a pillanat, mikor az egész világ megállhatott volna, amikor nyugodtan eladtam volna a lelkem az ördögnek, csak azért, hogy ujjai még tovább tartsák kezemet.

Semmi nem volt fontos abban a pillanatban. Nem volt fontos, hogy az a kézfogás hosszabbra nyúlik, mint kellene.. nem volt fontos, hogy szemeinek sugara pont úgy térképezi fel testem, lelkem mint egy röntgensugár.. hiszen bármi történik, minden hozzá kapcsolódik.

- Hát igen.. már szóltam egy ideje..

Kétségbeesetten nézek fel a szürke égboltra. A zápor nem csendesül, igaz számomra már úgyis mindegy. Lábaim lassan gyökeret eresztenek a nedves talajba.

Talán ha még maradok egy kicsit, növekedhet belőlem fa.

Nem kell, hogy nagy legyek, beérem egy egészen apróval is. Ha most itt maradhatnék, az számomra maga lenne a gyönyör. Hiszen láthatnám őt minden nap. Bekúsznék egyik ágammal az erkélyére, figyelném csendben. Meghallgatnám álmait, vágyait és ha nagyon rosszul érezné magát, csak neki virágoznék.

Talán akkor észrevenne! Talán akkor látná a szenvedést a szemeimben.

Hiszen szenvedek, kínlódom! Pont úgy tudnék a fájdalom súlya alatt a porban fetrengeni, mint egy kivert kutya!

Lassan a könnyeim megállíthatatlanul törnek elő. Vetek egy utolsó pillantást a rozoga bérházra, a játszótérre, ahol először láttam barna tincseit. Némán, zokogva búcsúzom.. nélküle, de nem tőle.

Hiszen nincs itt, nem hallhatja a fájdalomtól elkorcsosult szavakat, melyeket olyan szívesen kiöklendeznék magamból.

Viszont ha hallaná.. vajon változna valami?

Nem!

Hiszen a sors nem jó időben hozott minket össze. Mit akarhatok én Tőle? Egy 14 éves gyermek egy 23 éves férfitól?

Semmit!

Mint egy lassított felvétel képkocája, olyan tempóban fordulok meg. Még egy utolsó pillantás, egy sós csepp eltűntetése.. és nyúlánk, a fájdalomtól meggörnyedt alakomat elnyeli a házat övező fák sűrűje.