A frissen pirosra festett padon, a tó mellett, fekete hajú, mandulaszemű lány üldögélt egy könyvvel a kezében. Umberto Eco: A rózsa neve című regényét böngészte éppen. Annyira összhangban volt a könyv a hölgy szolid eleganciájával, hogy megbabonázta az arra járókat. Ahogy a megengedettnél közelebb lépett egy negyven év körüli férfi, feltolta a napszemüvegét. Olyan szigorúan nézett, mint egy vízirendőr. A szemüvegét aztán levette, hogy hangsúlyt adjon az elutasításnak.

- Mit akar? Kérdezte, Karádi Katalin mély hangján. Hosszú ruhája rózsaszín, bokáig érő volt. Nincs melege? Kérdezte a hím gyorsan, de meg se várta a választ, máris intézte hozzá a következő mondat-töredéket: Abszolút elegáns és szinte festői, ahogy itt ül ezzel a nagyszerű regénnyel, mintha a kötet lapjai közül pattant volna elő, mint egy rózsába zárt méh.

- Ne haragudjon, de egyáltalán nem győzött meg szemtelen megjegyzéseivel és rokonszenvesnek sem találom a külsejét, nincs kedvem társalogni.

- A rózsa neve bepillantást nyújt a késő-középkor fantasztikus világába, a kor megdöbbentő gondolkodásába, és az átláthatatlanul szövevényes és erotikus kalandokba.

A hölgy mobil készüléke után nyúlt. De a férfi mondta tovább:

- Ahogy a szemem végre hozzászokott a félhomályhoz, mondja a könyv főhőse, az írott kő néma beszéde – mely első ránézésre és bárki képzeletének hozzáférhető.

- Na jó. Üljön ide mellém. Olvasta a könyvet?

A férfi bólintott majd közelebb húzódott a nőhöz, megfogta a kezét és megcsókolta a csuklóját.

- Akkor mondjon róla valami lényegeset a regényről, látom ért hozzá – mondta a hosszú ruhás nő.

- A könyv tanulsága: vágjunk bele az új kapcsolatba, ami kínálkozik.

Ebben a pillanatban egy harmadik személy lépett a padhoz, egy ősz hajú, szakállas, elegáns öregúr és rögtön a férfi vállára tette a kezét.

* Melki Adso, bencés novícius vagyok.
* Ez tényleg úgy néz ki – mondta a férfi.
* De hogy csöppent ide? – kiáltott fel a hosszú ruhás hölgy?

A bencés szerzetes kinyitott egy összecsukható széket és leült. Elővette a reverendája mögül a lantját és lágy dallamokat játszott. Az ég elsötétült és az égbolton szivárvány kezdett kirajzolódni, esni kezdett.

A negyven év körüli férfi felhajtotta a hölgy hosszú ruhájának szélét. A hölgy hagyta a dolgot. Közben a negyven év körüli férfiú a szerzetesre kacsintott. Beigazolódott, amire gyanakodott. A nőnek uszonyai voltak. Egy sellővel találkozott aznap.

Amikor megpillantotta a sellő titkát, a bencés szerzetes hirtelen felállt és átadta a sellőnek a lantját. A hölgy pedig, mintha csak erre a lantra várt volna hosszú órák óta, bólintott és felemelkedett a levegőbe. Látni lehetett, hogy a hosszú ruhája szárnyakká alakul át és az uszonyaival is csapkodott. A negyven év körüli férfi az Eco-kötettel kettesben maradt és rögtön álomba is merült. Az eső halkan verdeste a kinyílt regényt.

Hajnalban, amikor a negyven év körüli férfi hasára sütött a nap a padon, a sellő ébresztgette, cirógatva a köldökét:

- Ne szóljon semmit Umberto Úr – fel van szedve!

1