Nő nélkül lehet élni. Félelmek nélkül nem.

Különben mi is lenne veled. Gondolj csak bele, amit nem teszel meg, attól a félelem tart vissza. Félelem nélkül már rég bankot raboltál volna. Szilárd felhajtja utolsó kispálinkáját, leöblíti a savanyú fröccsel, és elindul, bár csak lassan dereng neki, hogy a többiek már mind elindultak, félkómában tán még kezet is szorított velük, lényegtelen, ebbe a kocsmába nem beszélgetni, hanem felejteni járnak.

Most rá gondolsz? Hogy amikor összejöttetek, az a félelem legyőzése lett volna? De hogyan is szedted föl Arielt? Nem úgy történt, hogy a magánytól jobban féltél, mint a társtól? Persze csak mert már egy éve senki sem bírta melletted egy-két hétnél tovább, így egyre szűkebb szövésű hálókkal indultál neki. A nő mint társ, a társ, mint félelem. Az energetika törvényei nem jók vagy rosszak, egyszerűen, talán megérted majd, ha egyszer…

Ha nincs mitől félni, az a legrosszabb. Olyankor az ember félelme tárgy nélküli, megfoghatatlan, rémisztő. A biztos, kézzelfogható dolgoktól való félelem megnyugtató.

Nincs pénzed, senki sem szeret, ezek stabil, bejáratott mondatok (Hogyhogy épp a közhelyességtől nem félsz?) De félni csak úgy: élettől, haláltól, létezéstől: gótikus horror kellékei ezek. Az üresség, mint félelem. A villamos lassan és szinte némafilmszerű hangtalansággal úszott be a Rákóczi térre, fél egy van, ez már biztos valami garázsmenet lesz.

Nézzük csak: ott az a lány. Szép, nem? Mondjuk veled úgysem állna szóba. Oké, van még annyi apród, hogy meghívd egy italra, ha nem valami drága piát kér, de aztán, mégis hova vinnéd fel? A panelalbéretbe? Busszal, mert nemhogy nincs autód, de még a taxiravalót is elittad. Lásd be, csak elrontanád vele ezt a nyugis, csendes, nézelődős estét. Szilárd a lány arcát épp nem látta, de félig hátulról valóban szemrevaló volt a göndör, selyemkendővel összekötött hajkorona, az indiai mintázatú vékony selyemruha és a formás lábfejen hintáztatott flitteres papucs.

Élvezd csak ki a szépséget magában, birtoklásvágy nélkül. Aztán a nap úgyis lefolyik szépen, és a végére csak a belenyugvás csöndje marad. A biztonság, mint unalom, az unalom, mint félelem. Az arcát ne nézd meg, biztos ronda, és csak kiábrándulnál. Szilárd mégis előrelépett kettőt, hogy megnézze az apró szeplőkkel mintázott fehér nyak mit tartogat még…

- Szilárd, ezer éve, hogy nem… ugye emlékszel még, most is épp..., te is? (Hogy emlékezne rád, te trampli, biztos hullarészeg volt, szerinted emberszámba venne téged egy egészséges, józan férfi, és hagyná, hogy az elvont baromságaiddal traktáld őket? Nézz magadra, kicsik a melleid,h a feneked bezzeg…)
- Hát, épp ráérek. Az alvást már úgyis unom. Ihatnánk valamit. (Te tényleg csak a közhelyektől nem félsz.)
- Meditáljunk együtt, úgy talán könnyebben felismerjük önnön buddhatermészetünket. Ha mégsem, akkor éljünk együtt pár hónapig, esetleg évekig, amíg meg nem unjuk egymást, vagy be nem csúszik egy gyerek, amit persze egyedül nevelek föl, mert te abban a pillanatban lelépsz. Esetleg fölneveljük együtt, de addigra már látni sem bírjuk egymást, úgyhogy egymás mellett fekve is inkább a tévét nézzük majd. Pár évtized az egész. Annyit fél lábon is kibírunk, csak abban bízom, hogy a halál nem ennyire végtelenül közhelyes. Végtelenül közhelyes.

(Sybille Berg: Helge élete c. művének ötletéből)