Alacsony volt, kopasz, köpcös és kétségtelenül túlsúlyos. Ráadásul az az átkozott flaneling borzasztóan szorította a nyakát. Ez egyszerűen kibírhatatlan! – gondolta, és húsos ujjaival egyre csak próbálta kipöccinteni a felső gombot.

Szemben a nő nehezen tudta eldönteni, kacagjon-e vagy sem, illetve, hogy tulajdonképpen idegesíti-e a társa vagy sem. Mindenesetre – mint egy késleltetvén az ítéletet – immár ötödszörre is átszólt a kis kávéházi asztal túloldalára.

– Elég lesz már! Percek kérdése, és vége.
– Könnyen beszélsz! – legyintett a másik és tovább kergette a gombot a nyakán elomló redők közt. A nő sóhajtott, és intett a pincérnek, aki azonnal az asztalnál termett.
– Szegíthetek? – sziszegte nyájasan.
– Kérem, tudna valamit…? – kérdezte a nő, és tétován a férfi felé bökött.
– Hogyne kérem, avec plaisir! – bólintott a pincér, egy villámgyors mozdulattal elnyisszantotta a rakoncátlankodó gallért, majd dolga végeztével gyorsan tovasiklott az asztalok közt.
– Hát ez nem lehet igaz! – csattant fel a férfi.
– Mi?
– Elvágatjuk ezt a rohadt inget, erre persze rögtön változni kezdek! – És tényleg, miközben beszélt és hadonászott, az arca egyre keskenyebb, a válla egyre szélesebb lett, a mondat végére pedig kész olimpikon szorongott az apró fekete széken. A nő türelmetlenül legyintett.
– Nyűglődés helyett beszéljünk inkább a lényegről. Felkészültél? – kérdezte, miközben egyszerre küzdött a hirtelen nőtt vörös loboncával, és egy méteres cigarettaszipkával.
– Nem! Azaz nem tudom. Te igen? – Egy pillanatig tétován egymás szemébe néztek, aztán zavartan inkább félre.
– Nem kellek? – kérdezte a nő.
– Mindig kellesz. – válaszolta a férfi.

Csendben ültek egy darabig, közben testek jöttek és mentek. Öregemberként görnyedtek épp az asztal fölé, amikor a nő újra megszólalt.

– Így is? – és aszott kezét a férfi felé nyújtotta.
– Kérlek…. – morogta a másik. – Ezen már túl vagyunk, nem?
– És ha nem? – a kérdésben apró, hisztérikus él csillant. A férfi megdörzsölte a szemét, úgy motyogta a válasznak szánt kérdést.
– Van esély rá, hogy egyszer megértjük egymást?
– Egy ezredév sem lenne elég. – felelte a nő gőgösen, és oldalra fordította a fejét.
– Akkor minek belevágni?
– Emberek vagyunk. Ez jogosít, és egyben kötelez is arra, hogy belevágjunk. – újabb adag sűrű csend következett. A nő új szálra gyújtott, a férfi a hullócsillagokat bámulta az ablakon túl.
– Mi legyen? – kérdezte óvatosan a nő, miközben kékes gomolyagokat eregetett a félhomályba.
– Mi lenne? – nézett fel rezignáltan a férfi. – Belevágunk.
– Komolyan?
– Tehetünk mást? – vonta meg a vállát a férfi, és óvatosan megfogta a nő kezét. Egyszerre néztek le.

Az asztal közepén piros alma hevert apró ezüsttálcán, mellette díszes kés. A nő tétován a kés felé nyúlt, majd félúton megállt, és a férfira nézett. Az aprót bólintott.

– Vágd fel! – mondta. – De az én részemet hámozd meg, kérlek!

Miközben a nő gyors mozdulatokkal almát hámozott, a férfi intett a pincérnek.

– Fizetnénk, monsieur. Úgy tűnik, még ma kiköltözünk.
– Bár hiányuk pótolhatatlan lesz, mégisz azt kell mondjam, örömmel hallom, uram. Azonnal hozom a számlát! – a pincér sietett, a férfi pedig régóta először kényelmesen hátradőlt, és lehunyta a szemét.

Pár órával később a vitázó páros helyén már csak néhány kósza almamag árválkodott egy üres asztal, üres ezüsttálcáján. A pincér is végzett, így egyedül ők lehettek tanúi, ahogy odakint a születő csillagok derűs robbanásai még sokáig javában rázták az újszülött univerzumot.