– Mire gondolsz? – kérdezte a fiú a lánytól. Mindenki ugrál, táncol, te meg csak ülsz és mereven figyeled a lábakat.

– Tudod, nézem ezt a sok ugrabugráló eleven lábat és nem bírok szabadulni egy másik, görcsössé merevedett lábtól, amin fehér gyapjú zokni volt és nem egy házibulin meredezett olyan reménytelenül, nem ám, hanem a jó öreg Steinberger kápolna ravatalozójában. Pedig a fiú csak 25 éves volt, mint itt a legtöbben, és folyton arra gondolok, hogy egyszer ezek a lábak is oda fognak kerülni. Láttál már döglött tyúkot? Ha nem, akkor elárulom, hogy annak is olyan reménytelenül merev a lába, csak nincs rajta zokni és belefőzik a levesbe.

A lány mozgatni kezdte a lábujjait.

– Azt hiszem, élek – jelentette ki komoly kis pofával.

A fiú is megtornáztatta zoknis lábujjait.

– Úgy látom, én is élek, s ha már mindketten ilyen reménytelen állapotban vagyunk, engedd meg, hogy felkérjelek.

A lány kutató pillantása végigfutott a fiú fekete haján, szürke szemén, fehér pulóverén, hosszú bársonynadrágos lábán, majd visszatért a fehér pulóverre és megérintette a szíve felett.

Néhány másodpercig farkasszemet néztek, majd felálltak és ráhangolódtak a zene ritmusára.

– Az árnyékunk a falon nagyon összeolvadt. Nem tudom megkülönböztetni az enyémet a tiedtől és ez zavar – mondta a lány.
– Ne figyelj oda, próbálj lazítani.
– Nem lehet. Leszakadnak bennem a polcok.
– És mi van a polcaidon?
– Törékeny dolgok, melyek elférnek egy gyapjú zokniban!
– Szeretném, ha azok a polcok ma éjjel leszakadnának és pár polccal könnyebb lennél belül.

A zene lassú ritmusra váltott. Valaki eloltotta a villanyt. Nagy éljenzés követte a félhomályt, melyet az előszobából beszűrődő fény zöldesre festett és a tömeg úgy úszkált benne, mint hatalmas akváriumban az elkábított halak.

A lány lehunyta a szemét és újra látta a partot. Hullámzott a víz. A fűzfaágak szeszélyes táncot jártak fölötte. Béla átkarolta. Érezte mennyire lefogyott. Hajukba ivódott a víz iszap és hínárszaga. A szerelem érzéstelenítette őket a hidegtől, esőtől, széltől.

– Meg fogok halni – suttogta rekedten a fiú.
– Nem is igaz – kiabálta ő, és olyan félelem hasított belé, hogyha Béla nem tartotta volna szorosan, összeesett volna. Így nem mondhatta el legnagyobb titkát sem, amit pedig mindennél fontosabbnak tartott. Megsimogatta a fehér pulóvert szerelme beteg szíve fölött és… és akkor találkoztak utoljára.

Bélát hirtelen szállították kórházba. Ő hazarohant az egyetemről, de már késő volt.

Kőfalak. Mindenütt kőfalak. És ő vergődésében egyre többször ütötte beléjük magát.

– Szeretném, ha megcsókolnál – mondta táncpartnerének – és belekapaszkodott a fehér pulóverbe. A szíve veszettül ugrált. Most jó, nagyon jó. Remegett a térde, édesen bizsergett a teste és zuhant, zuhant, valami mély, örvénylő örömbe. A polcok néma reccsenéssel szakadtak le benne.
– Ki vagy te? – kérdezte kifulladva a fiú.
– Én az Ember Lánya vagyok! – és öt évvel vagyok idősebb az emlékeimnél… És te ki vagy?
– Ő az én fiúm – rikácsolta melléjük lépve egy drága ruhába préselt feketeség. – És egyidős velem.
– Helyes – mondta az Ember Lánya és kibontakozott a fiú karjából.
– Mennem kell – közölte. – Megígértem a kisfiamnak, hogy mire felébred, már otthon leszek.

A fiú lerázta a nőt és a lány után rohant.

– Szeretlek Ember Lánya! Szeretlek! Hallod? – kiabálta.

A farakás mögül ronda eb mászott elő és ugatni kezdett.

– Kuss legyen! – dugta ki borzos fejét a házmester a szuterén ablakán, majd rámeredt az orra előtt toporgó zoknis lábra és odaszólt: – Boldog Új Évet uram!