Amint lassan az egész világom magára teríti az elmúlás vaskos kabátját és az utolsó napsugarak is búcsút intenek azon kezdek töprengeni, miért csak most érzem, hogy elmulasztottam életem nagy lehetőségét? Persze a közhelynek megint igaza van, csak akkor tudjuk meg valaminek az igazi értékét, ha elveszítjük.

Két kézzel ragadnám meg az utolsó pillanat törékeny szálát és kapaszkodnék egészen addig, amíg már elfehéredtek az ujjaim és fájdalmas görcs nem áll minden porcikámba. De hiába.

Szemem előtt halvány ködön át tűnik elő az elbűvölő mosoly, ami minden alkalommal, mikor rám ragyogott mennyei boldogsággal ajándékozott meg. Csillogó zöld szemei egyszerűen magába szívtak, mikor egyenesen lelke tükrében fürödtem, és remegtem, ha csak átható tekintete rám tévedt. Bármit megadnék, ha még egyszer láthatnám a fényes, barna tincseket, amint lágyan lobognak és táncra kelnek a pajkos, langyos esti szellővel.

Bárcsak elmondhatnám neki, miként is érzek.

Jó szokásomhoz híven megint az utolsó pillanatban - mikor már elkéstem – ismerem fel a hibákat, hogy másként kellett volna élni. Merni kellett volna. Bár az is közhely, de megint csak igaz: a bátraké a szerencse!

Én viszont gyáva voltam, egyenesen rettegtem, hogy elutasíthat és a késő bánat már semmit sem ér.

Megadom magam a sors akaratának, a mindenható tervének, az elmulasztott lehetőségért kiállított számlának, vagy bárminek is nevezzem a véget.

Nem egészen így akartam bevégezni, de legalább ő biztonságban van. Talán ha korábban kezdeményezek? Áhh! Felesleges!

Szebben nem is mondhatnék búcsút, ellöktem a járdára felvágó autó elől. Bármikor megismételném. Szó nélkül! Elvégre szeretem.