Régóta nem vársz semmit.
Mikor a termékenység elmúlik, lekopnak a fiatal illatok a testről. Hiába a mósusz, Phaidra, a nedvek: szignálok, és finom ráncaid és hajlataid kipárolgásától ösztönösen elhúzódnak a Hyppolitosok, és ha éppen csak melletted van hely a buszon, közönyösen ülnek le, és néznek maguk elé, merednek a semmibe, vagy nyíltan félrefordítják a fejüket, hogy egy pillantást se pazaroljanak rád. És ez megalázó. Mert érzed, hogy minden ízedben nő vagy még. Csak a visszaigazolás kellene, ők… jaj, dehogyis kellenének neked. Ahogy az a jólöltözött Aigeus sem, aki hónapok óta bámul rád a tizenötösön, hetvenévesen is sóvárogva az Igazi után, akit benned vél felfedezni, szegény. Ez pedig zavarba ejtő. Mert tudod, hogy már egyre kevésbé vagy nő. És sajnálnál csalódást okozni. Így tehát félrefordítod a fejed, hogy ne biztassa őt a tekinteted. A viszonylagosságnak ezek a néma játszmái kétségbe ejtenek. És a Gogol utca táján, amikor már kinyílt az ajtó, az utolsó pillanatban felpattansz a helyedről, és lelépsz a buszról. A mósusz uszályként lebeg utánad. Théseus áll ott, lelked fele, és rád hajol, ahogy lábujjhegyre állva beletemetkezel a vállgödrébe. Ő érzi a mósusz nehéz fátyla alatt tested régi illatát, és arcodat két tenyerébe fogva percekig néz. Ében sugarak fúródnak s olvadnak bele zöld szemeidbe. Kis tüzek vibrálnak. Láncok és súlyok hullanak a földre. A metropolis kihalt insulájának tömbjei ezerszeresen verik vissza a sóhaját, a lélegzetedet. A hörgő, távolodó szörny fara sáros, kékesszürke. Vele együtt távolodnak a nedves orrukkal vad illatokat szimatoló, döfésre kész, robusztus, fiatal bikák és acetonszagukat pitralonnal, frissen mosott-vasalt puplininggel semlegesíteni igyekvő, ezüsthajú aggastyánok. Esőt permetez a zsebkendőnyi ég e labirintus járataira. Nedves hajába túrsz, mint régen, és rebbenő ujjaid végigsimítják a dohányszagú borostát.
– Régóta vársz?
