Jó, kis, rendes tarisznya volt. Nem különösebben szép, de praktikus; mindig elfértek benne az aktuális szövegkönyvek és néhány doboz cigaretta. Sosem panaszkodott, csendben tűrte a néma órákat, mit egy lepusztult öltöző mocskos padlóján volt kénytelen eltölteni. Még akkor sem emelte föl a hangját, mikor egy csöndes szakítás után, kegyetlenül földhöz vágták. Jobban fájt neki, hogy gazdáját olyan szomorúnak kellett látnia.

Mégis egy alkalommal az autóbuszon valamiért úgy döntött, halkan lecsúszik gazdája válláról, és ott felejti magát. Teltek, múltak a napok, s János lassan beletörődött abba, hogy elvesztette hű társát.

Mígnem egy ködös, téli délután kopogtattak belvárosi lakásának vézna ajtaján. Unottan tárta fel a bejáratot; a küszöbön egy karcsú, szőke hajú lány állt, vállán az elkóborolt tarisznyával.

–Szia!
–Szia!
–Csak ezt hoztam vissza. –a lány átnyújtotta a tarisznyát, és menni készült.
–Várj, ne! Gyere be!
–Rendben. –mosolyodott el a váratlan vendég, miközben visszafordult, s bebújt a lakásba János karja alatt.
–Rég láttalak.
–Négy hónapja, három hete és hat napja…
–Hát számolod?
–Nehéz elfelejteni –sütötte le szemét Anna, miközben János lesegítette kabátját.
–Nehéz…
–Csodálom, hogy nem futottunk össze. Hol játszol mostanában? Úgy eltűntél.
–Most Pesten nem nagyon, -válaszolt János, miközben teát töltött vendégének –Tessék.
–Köszönöm.
–Győrben volt néhány szerepem.
–Mondtam én neked, hogy le kellett volna szerződnöd, de nem, te ’szabadúszol’… De hát mi történt? Régen keresett színész voltál idefenn…
–Lemondtam minden felkérést…
–Hogy?
–Lemondtam minden felkérést, amiben együtt játszottunk volna.
–Te bolond vagy?!
–Nem lett volna az jó, hidd el. –mindketten teájukba kortyoltak, majd rövid ideig némán álltak egymással szemben. –De még nem mondtad el, hogyan Került hozzád a szütyőm.
–Hát, én is ott voltam… Ott voltam a buszon, amikor fönt hagytad.
–És miért nem szóltál akkor? –somolygott János, mintha már mindent tudna.
–Nem mertem; nem akartam… Vártam, hogy majd hátha valaki más megteszi…
–De nem!
–De nem… Így itt vagyok..
–És ilyen elfoglalt vagy mostanában?
–Hogyan?
–Ez már több mint három hete volt.
–Igen… Na jó, nem. –pirult el Anna –Nem tudtam, mivel csinálok jót.
–S most mégis itt vagy!
–Itt. –az újra megszülető csendben hosszan bűvölték egymás szemét.
–Hogy mondhattál le minden szerepet?! Melyik darabokban játszottál volna?
–Talán –János félrebillentette fejét, és úgy mosolygott Annára –elég, ha egyet említek.
–Melyiket?
–A makrancos hölgy. –vigyorodott el a sármos férfi.
–Marha! –nevette el magát Anna. -Petruchió? Minden vágyad ez volt!
–Az fájt volna…
–Miért?
–Egy jelenet miatt. –János közelebb lépett. –Utolsó felvonás vége…
–Melyik az a jelenet? –kérdezte Anna színpadiasan keményen, de remegő hangon. Arcuk olyan közel volt már, hogy érezték bőrükön egymás lélegzetét.
–A csók… –súgta halkan János, majd a szája lassan összetapadt Annáéval.

S a szegény, kis tarisznya ismét odavetetten és gyűrötten bár, de elégedetten nézte végig az előadást…