Egyéb, más irányultságú teendőim okán egy ideig elhanyagoltam a rendszeres testmozgást. Amikor jó három hónap elteltével ismét felpattantam kedvenc kerékpárom nyergébe, úgy éreztem, ereimbe kezd visszatérni az a boldog, szabadsággal teli pezsgés, amit már úgy hiányoltam. Útkereszteződéseken suhantam keresztül, fák lombjai vetették rám árnyékukat, lomha tehenek pillantottak fel lustán kérődző, délutáni álmukból, ahogy elhaladtam mellettük. Kedvenc útvonalamat jártam be éppen, amikor egyszer csak elfogyott az út. De mégis mi ez itt?, horkantam fel magamban. Az út elfogyott ugyan, de a sík felület kísértetiesen tovább folytatódott, modern borítású teniszpályák foglalták el a felszínt. Begurultam hát az adogatóudvarba, és bosszúsan körülkémleltem. Az egyik közeli játéktéren egy fiatal lány gyűjtögette hálós végű botjával az elgurult labdákat. Termete magas, alakja sudár, mellei pompásan feszültek a fehér pamutpóló alatt. Bőrét épp csak halványbarnára színezte a nap, arckifejezése szende és szűzies, szépmetszésű szürkéskék szemeiből viszont áradt a finom nőiség. Egyenes orra pici csúcsban végződött, oldalt csatok tartották szőke, rövid haját, amely hátul addig a pontig ért, ahol a gerincoszlop kiválik a tarkóból. Jobb arcán egy gyűszűnyivel a járomcsontja alatt lévő anyajegye tovább fokozta különös báját, szemei szikráztak. A vele szemközti oldalon, nekem jobb kéz felől, szállodák, parkolók, éttermek, szaunával egybeépített, pezsgőfürdős uszodák és szupermárketek foglaltak helyet. Egy nő érkezett ebből az irányból, és intézte hozzám nyájas szavait.

− Jó napot, uram. Keres valamit?

Uram?, ütött szöget a fejembe e megszólítás. Hát, szó mi szó, éppen keresek.

− Kisztihand, asszonyom. Tulajdonképpen csak a múltam egy részét.
− Azzal nem szolgálhatok, most ez van.
− Azelőtt itt egy tó volt, és a vizén kacsák úsztak szépen, sorban.
− Sajnálom, az akkor volt. Most ügyfélfogadás van, konferenciarendezés és tárgyalási projekt-meeting.
− De mi a szarnak kellett ezt is beépíteni?
− Nézze, uram, ez a jövő. Ez a haladás. Most pedig, ha megbocsát, sok a dolgom. Ha mást nem óhajt, megkérem, távozzék. És kifelé menet, kérem, ne beszélgessen a lányommal.

Intett a labdaszedegető lánynak, hogy kísérjen ki.

A kijáratig szótlanul telt utunk. A kapun kiérve szembefordultam vele.

− Kisasszony, Ön olyan gyönyörű, olyan tiszta, nem való ide. Megengedi, hogy írjak Önnek?

Apró pír jelent meg arcán, de még mielőtt szemérmesen lesütötte volna szemét, ajka halk igenre nyílt.
− Lídia, most már csukd be a kaput, és gyere be azonnal! − hallatszott beljebbről, s ezzel szétváltunk.

Idétlen vigyorral ültem vissza a kerékpáromra, és mentem tovább. Szárnyaim nőttek. Nem vettem észre, hogy az úttesten egy szennyvízakna fedelét eltávolították, és belehajtottam a lyukba. Az első kerék beakadt a nyílásba, és lerepültem a bicikliről, majd földet érve elütött egy teherautó. Eltört a szemüvegem, négy bordám, a kulcscsontom és mindkét lábam.

A kórház folyosóján feküdtem, fejemmel anyám ölében, a szemközti fal mentén, egy széken apám ült. Kényszeredett mosolyt erőltettem feldagadt ajkaimra, hogy jól van, most már nincs semmi baj, nem kell aggódni. A folyosó végi ajtóban egy lány jelent meg. Aggodalmas arcán egy röpke mosoly futott át.

− Apa, anya, ő Lídia, Lídia, ők a szüleim − mondtam.

Lídia köszönt, majd megcsókolta horzsolásos és bezúzódott arcom, ami fájt, de annál inkább örültem neki. Szüleim is köszöntötték, majd egy férfi jött kórházi köpenyben, és egy kórterembe vitt. Szüleim felálltak, elbúcsúztak, és hazamentek. Lídia velem maradt, és felolvasott nekem.

A szoba sötétjébe csak a kis asztali olvasólámpa bocsátott fényt. Megvilágította Lídia szépívű homlokát, s puhán körbefogta állkapcsa vonalait, melyek gömbölyű, határozott állában futottak össze. Gödrükben fényesen ragyogó szemei csillagként sütöttek rám.

Felolvasás közben egyszer megállt, és azt mondta:

− Ha továbbra is ilyen ütemben silányul az irodalom, még megérjük, hogy az ABC lesz a legjelentősebb művészi alkotás.
− Nem érdekel ez most. Amíg a te hangod hallom, nem tud izgatni senki másnak a baromsága − válaszoltam.
− Amikor nem jöttél, tudtam, hogy bajod esett. Tudtam, hogy meg foglak keresni.
− Amikor az orvosok megkérdezték, mi történt, azt feleltem, hogy nem emlékszem, de akárhogyan is volt, megérte. Nem értették, mire gondolok.
− De én értem − mondta Lídia gyengéden, és megsimogatta a fejem.