Az érzelmektől megzavarodva eljutottam arra a szintre, mikor fejemet felemelve a szemébe tudtam nézni, s közöltem vele, hogy feltehetne még egy utolsó kérdést, habár lehet, hogy arra már nem válaszolnék.

„- Te, mégis hogyan mosod meg a szőlőt?”

Az elhangzott szavakat meg sem hallottam, mert egy belülről induló érzelmi hullám, enyhe boldogsággal megfűszerezve, arra ösztökélt, hogy sarkon forduljak és kimenjek a kávézó ajtaján. Sikerült összezavarnom, miközben én lezártam őt magamban…

Mint minden félre csúszott kapcsolatban, ebben is elhangzott az a jól ismert szavacska: szünet. Ez az egy szó, képes minden érzelmet másodpercekre megfagyasztani. Össze voltam zavarodva, nem akartam látni, és véletlenül sem akartam vele személyesen találkozni.

De mindenhol őt láttam. Míg rá nem jöttem, hogy valójában mindenhol ott volt… az újságokban, a plakátokon, a buszokon, a szemközti épület falán, még a jégkrémes doboz oldalán is. Pár hét leforgása alatt híressé vált. Senki sem foglalkozott azzal, hogy honnan jött és hogy ki volt. De hát az egészért csak magamat okolhatom, hiszen én voltam az, aki a sikerhez vezető úton terelgette, mint hűséges puli a nyáját. Nick mindig is gyerek volt. Egy nagy gyerek, aki jól tudott fogalmazni, apró dolgokat felnagyítani, és azokról órákig beszélni. Az életben egyszer megfogadta a tanácsomat, és megírta a regényét. A medalion hamar felfutott, és kasszasiker lett, úgy ahogy Nick is, akit az első fotózás után reklámcégek tömkelege bombázott meg a jobbnál jobb, kecsegtetőbb ajánlatokkal. Természetesen, ahogy feljebb és feljebb került, rám már nem volt annyi ideje. Míg egy napon be nem jelentette, hogy nem tudja mit érez, s azt a döntést hozta, hogy a kapcsolatunkba be kellene iktatni egy kis szünetet.

Huszonnyolc hónap tömény romantikát, így tört meg egy 30 éves férfi szájából elhangzott mondat. Megpróbáltam nagylány módjára viselkedni, nem sírni, nem hisztizni, nem könyörögni, csak annyit mondani, hogy: „- Oké Nick, vigyázz magadra.”

A szavaim hallatán tudatosult benne, mit is tett, s minden nap írt egy-egy levelet. Így ment ez addig, amíg megelégeltem, és az ötvenharmadik levél után megbeszéltem vele egy találkozót. A hangjában hallottam az örömöt, s szavai mögött ott bujkált a remény. Féltem… Túl régóta ismertem őt, s tudtam, hogy hogyan viselkedik beszélgetés közben. Soha nem lehet vele komolyan beszélni. Hirtelen, a semmiből támadnak abszurd, megmagyarázhatatlan, többségiben értelmetlen kérdései. Ilyenkor azt érzem, hogy nem is figyel rám, és hogy máshol jár. Igen, Nick Thompson az emberiség egyik példája arra, hogyan őrítsük meg a kommunikációs partnerünket egy-egy ostoba, égből pottyant kérdéssel. Nem beszélt nyíltan, szavai kétértelműek voltak, és mindig egy harmadik személyt láttam a sorai mögött. Ekkor tudatosult bennem, hogy valójában megcsalt. A megvilágosodás pillanatában, olyan szavak hagyták el a számat, amiktől még én is meglepődtem. Megköszöntem neki mindazt, amit valaha is értem tett, amit tőle kaptam, minden apróságot, a mosolyoktól kezdve, az öleléseken át az ajándékokig. Egész életemben nem voltam még ilyen összeszedett és határozott egyszerre. Mikor befejeztem a beszédemet, egy csókot nyomtam az ajkára, s büszkén elindultam a kávézó kijárata felé.

„- Várj… ez azt jelenti, hogy itt hagysz, vége?”

„- Mond Nick! Tulajdonképpen mit szeretnél még?”

De a következő mondatát már nem hallottam, az ajtó lassan becsukódott mögöttem, s a bejáratban felakasztott szélcsengő kecses finomsággal megszólalt…