Egyedül várakozott a szülőszoba előtt. Utolsó percben döntötte el, mégse legyen apás szülés. Hányszor hallotta anyjától megszületése horrorisztikus történetét. Ilyenkor apja, ha tehette, kiment a szobából. Most nem akart erre gondolni, saját fogantatása történetével próbálta elterelni gondolatait. Ezt szülei biztos sose mesélnék el neki, ha pontosan tudnák, akkor se.

Anyja elbeszélései hosszúak és aprólékosak. Már a helyszín leírásakor messze kalandozna. Önálló lakásuk akkor még nem volt. Nagyon fiatal és feltűnően szép lány volt. Nem lehetett könnyű becserkészni. Romantikus kulissza kellett. Imádta az erdőt. Ha anyja mesélné, arra emlékezne, hogyan szűrődött át a késődélutáni borostyánszínű napfény a fák lombjai között, mert hogy késődélután volt arra biztosan emlékezne, akárcsak a madárcsicsergésre, amit később apja kellemesen mély hangja nyomott el, pedig suttogva beszélt. Csak abba ne hagyja a beszédet, az sem baj, ha közben vetkőzteti, behúnyt szemmel is érzi a bőrén a férfi pillantását, aki pontosan azt mondja, amit hallani szeretne, pedig ilyen mondatokat eddig sohasem hallott. Már a finomszálú, puha fűvön fekszik ruhátlanul, ami érdekes módon egyáltalán nem zavarja, a férfi már nem csak hangjával símogatja, ujjai érintését érzi mindenütt, combjai maguktól széttárulnak.

Apja nem volt szép férfi, de ennek az ellenkezőjét a legtöbb nővel el tudta hitetni. Ez még most is megy neki. Apja ilyen helyszínt sose választott volna, megvolt neki a jól bejáratott kölcsön kégli, de anyát arra nem tudta volna rávenni, hogy idegen lakásba menjen fel vele. A lány bronzvörösen csillogó haja olyan izgalmas gondolatsort indított el benne, hogy rászánta magát: jöjjön a természet. Az erdőben anya szeme a fákon, madarakon akadt meg, őt csak a bronzvörös szín egyéb lelőhelyei izgatták, mégis sikerült megállnia, hogy egyetlen mozdulattal le ne tépje róla a ruhát. Nehezen talált megfelelő terepet, hol csalán, hol nyüzsgő hangyaboly tette próbára türelmét és közben nyomni kellett a rizsát. Az óvatos vetkőztetés meglepően jól működött, nem hiába van jó hírük a vörös hajú nőknek, szinte semmi előjáték és már ott feküdt a gyönyörű lány széttárt hosszú combjaival, égővörös szörzete világítótoronyként mutatta az utat. Behatolni, behatolni lüktetett agyában, a szeméremajkak puha ellenállása keményítette, míg váratlanul páncélgyűrű állta útját, de akkor már nem volt megállás, nem ő irányította a dolgokat, az egyetlen erős behatoló lökéssel lett az utolsó is. Lefordult a fűbe, ami kellemetlenül szúrta meztelen fenekét, talpát csalán csípte.

A nővér lépett ki a szülőszoba ajtaján, karján síró, újszülött csecsemővel. Már messziről látta, nem csak arcocskája vörös, haja is bronzosan csillog. Kár volt aggódni, nem cserélték össze az üveget, amit leadott a lombikprogramhoz.