Van egy nő. Szeret. Unos-untalan Esterházyt olvas. Matematikus. Szakmai elhivatottság, azt mondja. Mindenütt matematikus; kutyasétáltatás közben, amikor a diákok földrajzdolgozatát javítja, reggeli előtt- és után, és az ágyban.

Az ágyban is. Egyszer, minekelőtte amolyan lángoló szakszerrel lehámozta miniatűr önmagamról a tolakodón fölösleges textíliát, hátradőlt és hunyorítva lankadatlan képmásom kezdte mustrálni. Először arra gondoltam, ha most Olga, gimnáziumi szerelmem mögém osonna, meglátná ronda tövissérülésem nyomát meztelen hátsómon, s rájönne, hogy nem a kutya tette tönkre gyönyörű rózsakertjüket. Másodszor férfigyerek büszkeséggel biztos voltam benne, hogy izgalmát fokozandó bámulja a szeme elé került fenséges daliát, s minden pillanatban, végérvényesen kiéhezőn rácsaphat, mint… erre még csak hasonlat sem kell. De mikorra a minden pillanatból eltelt negyvenhárom, lassanként (harmadszor) fiúgyerek félelemmel kezdtem kételkedni az aktuskésleltetés romantikájában. Végül, negyedszer gyermeki hisztivel, kiérdemelt pofozkodás helyett szigorúan förmedtem kíváncsi szeme közé: elrakjam, aranyom?

Hátrahőkölni sem méltóztatott, angyali tekintetét reám nem emelve, tehát a csípei hegyes végű vitéz koronáját mustrálva ciccentett (nem tudom, tudják-e, mi az; tccc: valahogy így ejtik), s csendre intett (akár ajaki, kacsója is feltűnően szabad). „Ohó – rémlett fel némi érzelmi intelligenciát nem igénylő filozófiai készség Schwéder tanáruram szép emlékeként –, „itt tehát valami komoly dologról lesz szó!” S mindjárt kötélnek álltam, némileg másképpen, mint annak előtte. Új erőre kapatott a kíváncsiság: vajh milyen különleges tulajdonságára figyelt fel a kedves ügyfél?

Percekkel később elégedetlen morgás vert fel állóálmomból. Mi a baj, aranyom? (Ez az én hangom volt. Felismerték?) Ő, a kedves, a tündér, az angyal, felállt és alapos fejrángásba kezdve felváltva gördítette szemle tárgyává a szoba egyik- és másik falát. „Nem jövök rá, István!” (István: lebuktam, igen, így hív, aki hív.) „Egyszerűen nem tudok rájönni! Én, a matematika és a földrajz tudósa! Képtelenség!” „Mire nem tudsz rájönni, aranyom?” – kérdeztem. (Próbáltam kedves lenni, hátha nincs veszve még a samba…)

„Nem tudok rájönni, hogy lehetne-e ennél rrr… hosszabb. Nem tudok rájönni, lehetne-e ennél hosszabb.”

Vagy úgy! Mondtam. Vagy úgy!

Azóta nem esett szó se hosszról, se azokról a gyanúsan hosszan csengő r betűkről. Nem esett szó róla, mert bár a nő matematikus, lám, a nagy tudósoknak sem olyan könnyű megbocsátani.