Már bent áll a vonat a szokott vágányon, felszállok. Valami furcsa, fülkés. Egy óra az út hazáig, olvasni kéne, de nincs kedvem. Eszembe jut, hogy a barátnőm adott egy IQ-tesztet. Még sosem csináltam meg egyet sem. Lehet, nincs is IQ-m. Negyvenöt perc alatt kell kitölteni, épp jó lesz. Előkeresem a táskából, a karórámat kirakom az ablak alatti kisasztalra, és start. Vadul ikszelgetem a válaszokat, közben elindulunk. Fel se nézek, mikor egy-egy állomáson beül hozzám valaki, köszönök maximum, esetleg elhadarok egy perszét a van még szabadhely kérdésre. A barnahajú fiút azért megnézem. Mert szép, és ahogy a boci szemével bámul engem, pontosan az van a tekintetében, mint Péternek volt. Az a drágám akkor is szeretni foglak, ha két gyerek után lógni fog a melled, sőt akkor is, ha horkolsz majd mellettem az ágyban, sőt, de itt megállok, mert a tesztre kell koncentrálnom, meg különben sem mondott ilyet sosem. Talán örültem volna neki, ha mégis, de nem, és ez a fiú meg pláne nem, hisz most nézett rám először.

Nagyon hamar letelik a háromnegyed óra. Még ki kell értékelni. Százhuszonkettő. Az jó? Megnézem, átlagon felüli. Ennek örülök. Aztán kinézek az ablakon, de valahogy ismeretlennek tűnik a táj, és amikor a mellettem ülő kissrác örömében ugrálni kezd, azt sikítozva az anyjának, hogy mami, mami, mindjárt jön a Tisza, kicsit pánikba esek. Szerencsnél rájövök, rossz vonatra szálltam, ez nem a záhonyi, hanem a tokaji. Remek. Ennyit az átlagon felüli íkúmról. Hangosan felröhögök, és nem tudom abbahagyni. A peronra menekülök, rágyújtok, de szívni és röhögni egyszerre nem megy, már csuklom is. Kijön utánam a szépszemű, elővesz egy cigarettát, és tüzet kér. Ilyen vicces eredmény jött ki, kérdezi. Nagyon vicces, válaszolom. Mire belemelegedünk a beszélgetésbe, elmúlik a csuklás, és megérkezünk a végállomásra. Mit kezdjek most magammal Tokajban? A fiú meginvitál egy kávéra. Vonat nincs, majd csak egy óra múlva, úgyhogy elfogadom a meghívást. Tetszik nekem ez a fiú. Te leszel majd az, akivel a jósnő szerint megcsalom a férjemet?

Lekésem a vonatot, majd a következővel, gondolom, de az is elmegy, meg a következő is, meg az azt követő is, és még mindig van miről beszélnünk. A kávézóban záróra, a lakásán folytatjuk.

Másnap reggel, amikor hazaérek, Péter a kedvenc fotelében olvas. Jól sikerült a csajbuli, kérdezi, miközben kedvesen felnéz a könyvéből. Nagyon jól, válaszolom, és egy nagy puszit nyomok a homlokára. Olvassa tovább a Bovarynét, én nézem őt, és rám tőr egy rossz érzés, hogy velem is megtörténik. Figyelsz? Nem lesz mondanivalóm, és semmit nem tudok majd elmondani neked. Nem kívánlak, ez rendben, de szavak nélkül nem fogom kibírni, szerelmem. Nem kommunikál egyenlő halott vagy növény. Úgy, hogy mi elkerülhetetlenül meghalunk, szívem.