Lilinek szörnyű napja volt. Este, amikor lefeküdt még huszonkilenc volt, reggel már harminc. Ez borzasztó – gondolta egy gőzölgő kávé fölött. Rosszul érezte magát, no nem a rárakodó harminc év súlyától, hanem a megszegett ígéretek miatt.
– Harmincadik szülinapomra már nagyszülőként jöhettek – mondta két éve a szülei harmincadik házassági évfordulóján. Aztán mikor látszódott, hogy a dolog nem jön össze, bejelentette, hogyha nagyszülők nem is, de örömszülők még lehetnek.
A terv megvalósításához ismét csak szűk határidőt szabott magának. Alig egy éve volt rá, hogy pasit fogjon.
Két év telve ígéretekkel, küzdelmekkel, akarásokkal és csalódásokkal. Ez volt a szülinapi mérleg.
Nem tűnődhetett sokáig, mert estére programja volt. A szüleivel egy étteremben fognak ünnepelni. Nagy kedvet nem érzett hozzá, de azért bejelentkezett egy szépségszalonba, hogy valami öröme is legyen e jeles napon.
Megszépülve és kissé felvillanyozódva betért egy Plázába, ahol új ruhát és cipőt vett magának, majd megebédelt a salátabárban. Minden gyönyörű volt, még a nap is ragyogott, de ha az estére gondolt, maga sem tudta miért rándult görcsbe a gyomra.
Este, pontban fél nyolckor megállt apuci autója Lili lakása előtt. A lányt meglepte, hogy apja ül a volánnál.
– Te fogsz vezetni? Akkor nem ihatsz alkoholt – jegyezte meg.
– A sofőr ma kimenőt kapott – mosolygott apuci.
– Boldog harmincadikat! – köszöntötte az anyja.
– Köszi, hova megyünk? – kérdezte ő, s kényszerű mosolya inkább volt fintor, mint felszabadult öröm.
– Különleges este lesz, különleges helyen édesem – mosolygott anyuci, majd egyenesen a reptérre hajtottak.
– Párizsba megyünk? – gyanakodott Lili, mert különleges alkalmakkor ott szoktak vacsorázni.
– A gyermekévek elmúltak kedvesem. Most valami mást találtunk ki, és őszintén reméljük boldog leszel. Ezt úgy mondták, hogy Lili egy pillanatra megborzongott.
A csapás ezután következett. A reptéren várakozó kisgép előtt álló férfi ismerősnek tűnt, de Lili nem tudta hová tenni. Ám apuci hamarosan bemutatta őket egymásnak.
– Az úr itt Vígh Ferenc, ő meg a mi lányunk Bartha Lili. Hát kedveseim érezzétek jól magatokat Párizsban. Mi egy szállodába megyünk a mamával vacsorázni, és ott maradunk éjszakára, hogy inni tudjunk a ti egészségetekre.
– Nagyon kedvesek a szülei kedves Lili – szólalt meg Ferenc úr, de Lilit annyira váratlanul érte a helyzet, hogy az agyműködése egy pillanatra leállt.
– Tessék? Mit mondott? – kérdezte, amint kezdett magához térni.
– Nagyon nagylelkűek a szülei, hogy felajánlották a gépet, sőt ezt az egész utat, vacsorát mind ők fizetik. Tudja, én már rég szerettem volna magát közelebbről megismerni. Emlékszik? Mi egyszer nagyon régen már találkoztunk, még gimis korunkban. Nagyon jó buli volt, ön gyönyörű lány, persze most is… én próbáltam udvarolni, de maga azt mondta…
– Igen, már kezd világos lenni, de inkább tegeződjünk, jó? Annak a fiúnak, aki cseppet sem hasonlít magára, illetve egy kicsit talán… szóval azt mondtam, hogy majd akkor randizok vele, ha… Úristen!
– Igen…jól emlékszel. Azt mondtad, ha harmincéves korodig senki mást nem találsz. Nos ez a pillanat most eljött.
– De hogy találtál rám? Honnan tudtad hogy…
– A papádtól. Már évek óta neki dolgozom.
– Tudod, hogy egész jó képű lettél ahhoz képest, amilyen a gimiben voltál?
– Köszönöm. Akkor mehetünk?
– Mért is ne? Tulajdonképpen hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen szüleim vannak, csak le ne zuhanjunk, most, hogy kezdenek a dolgok jól alakulni. Tulajdonképpen mióta röpülsz?
– Nem kell félned, a gépet nem én fogom vezetni. Én édesapádnak csak a sofőrje vagyok.
