Tamásnak kellett egy csaj. Nem akart többet egy röprandinál, de harminchét évesen egyedül mégsem mehet osztálytalálkozós strandpartira. Mit gondolnának róla a többiek?

Elege volt abból, hogy ő a Csigavér Tamás. Ezt a nevet egyébként magának köszönheti.

A haverok azzal ugratták – mikor lesz kapás Tamás? Ő azt mondogatta: csigavér gyerekek, kár elsietni. Ezúttal lépni kell – gondolta, és kieszelt valami újszerű, tamásos tervet.

A csajcserkésző művelet olyan volt, mint egy állásinterjú.

Tamás ajtója előtt kisebb sorfal várakozott, az „Egy alkalomra szóló könnyű munka, jó kereseti lehetőség fiatal hölgynek” című hirdetés hatására.

Tamás elkerekedett szemmel bámulta az egymásután belibbenő tizenéveskéket. Csupa kellem, csupa báj. Már kezdte unni, hogy a kiscsajok a kezdeti bemutatkozós szakasz után szemrebbenés nélkül ugyanúgy adják elő magukat.

– Mennyi az annyi?

– Egy húszas.

– Ok. Mit kell csinálni?

– Mire kell a pénz? – kérdez vissza Tamás.

– Fősulira. A szüleim üzletemberek, de nem akarom eltartatni magam. Felnőtt nő vagyok, meg tudok állni a magam lábán.

– Egy húszasból nem tartod el magad. Mért nem keresel valami tartós állást? Mondjuk pincérkedhetnél, vagy ilyesmi – mondta szinte szóról szóra ugyanazt az összes lánynak.

– Az én dolgom, nem? Kell az a húszas. Mi a meló?

– Eljönnél velem egy bulira, mint a barátnőm?

– Csak? Nem kell lefeküdni, vagy ilyesmi?

– Nem. Buli, duma, kisebb összeborulás.

– Ok. Nem vállalom. Nem vagyok színész!

Tamás ezen a ponton kitért a hitéből. Remélte csak az első kiscsaj ilyen öntudatos, de aztán a második, harmadik és mindegyik ezzel állt elő.

Ezek jól összebeszéltek – gondolta. Más ötlet kell.

Hamarosan újabb sorfal állt Tamás ajtaja előtt. Harmincas, jól szituált hölgyek adták egymásnak a kilincset. Némelyik szeme árulkodóan vörös volt.

– Elnézést? Ön sem kapta meg az állást? – kérdezte az utolsó várakozó, az éppen kilépő vöröskétől.

– Tessék? Itt nincs állásinterjú.

– De hát én a hirdetés miatt jöttem – szólt a sápadt hajú lány kezében a hirdetéssel.

– Lehet – szólt vöröske bizonytalanul. Menjen be és kérdezze meg, de sokra nem megy – és sóhajtva tovább állt.

Sápadt hajú nagyon ideges volt amikor benyitott, és ahogy megpillantotta Tamást, az arca is elsápadt.

– Jesszus! Te vagy az Tomi?

– Apám! Te Móni vagy, az általánosból!

– Igen – pirult el a nevezett.

– Csak nem te is?

– De, az állás miatt jöttem.

– Basszus, de ciki!

– Mi?

– Jó. Őszinte leszek. Regisztráltam egy társkeresőn. Azok a nők partnert kerestek. Én is, csak egyetlen alkalomra. Ők erről persze hallani se akartak.

– Az állás?

– Az más. Kellene valaki, aki elvezetgeti a háztartást. Mos, takarít, vasal…

– Akkor nem késtem el?

– Egek! Te az állás miatt jöttél?

– Aha, de kérhetek egy pohár vizet?

– Persze, foglalj helyet. Üdítő, esetleg valami szeszesital?

– Egy sör jólesne, meleg van.

– Tényleg. Kimehetünk az erkélyre.

– Jó. Tamás, te mész hétvégén az osztálytalálkozóra?

– A strandpartira? Mennék, de egyedül valahogy nincs kedvem.

– Nekem se.

Csend telepedett közéjük. Kortyolgatták a sörüket, nézték a város fényeit, aztán egymást. Eszükbe jutottak az általános iskolai évek.

– Milyen esetlenek voltunk – mosolygott Móni.

– Mennyit változtunk. Te például igazán jó nő lettél – mondta Tamás.

– Te is jó pasi vagy. Miért nincs még családod?

– Hát neked?

– Nem tudom. Soha nem éreztem, hogy akarnám.

– Fura, de én se. Mennyit cikiztek emiatt a többiek.

– Tudod mit? Verjük át őket. Mondjuk azt, hogy ketten egypár vagyunk.

– Nem rossz ötlet. Ha nálam fogsz dolgozni, gyakran látnak itt. Amúgy a haverok feleségei mind olyanok, mintha házvezetőnők lennének.

– Azért nem egészen. Ők ingyen csinálják – szólt Móni öntudatosan rávillantva Tamásra, sörtől csillogó szemeit.

– Fura, hogy mennyire együtt gondolkodunk – merengett Tamás. Életében először érezte, hogy képes lenne elviselni hosszabb ideig egy nőt a lakásában.

– Tiéd az állás – fogta meg hirtelen a lány kezét, majd az orra elé tolt egy szerződést, hogy írja alá.