Hűvös őszi szél fújt, az eget felhők takarták s mintha az egész világ sötétségbe akart volna burkolózni. Kétségeimmel és nem kevés félelemmel küszködve, mégis magamra erőszakolva a magabiztosság látszatát, lépdeltem egyre előre. Tudtam, hogy még most sem lenne késő visszafordulni, s ő ezt megértené. Emiatt még rosszabbul éreztem magam. Annyival jobb volt tőlem: a szerelme olyannyira erős volt, ahogy akár elengedni is képes lett volna, ha ezen múlik a boldogságom. Én viszont olyan erősen imádtam, hogy azt sem tartottam elképzelhetőnek, hogy levegőt tudjak venni nélküle…
Nyugodtnak tűnt, ahogy ott ült egy padon az őszi avart nézve. Mély lélegzetet vettem és letelepedtem mellé. Percek teltek el szótlanul, sőt mozdulatlanul. Akkor aztán felém fordult, kedves hangjával csendesen megszólítva engem:
Jól meggondoltad a dolgot?
Lassan, tétovázva bólintottam, s ő egy nehezet sóhajtott. Mindketten tudtuk, hogy mennyire nehéz lesz ez a pillanat. Életem legnagyobb döntése előtt álltam, s az utolsó utáni percekben is kételkedtem abban, hogy helyesen cselekszem-e. Hallgatásom válasznak vélte, ezért így szólt:
Tudom jól, hogy hol a helyed. Nem akartam szétcincálni az életed. Önző voltam, hogy arra kértelek, gyere velem. Nagyobb az irántad érzett szerelmem, mint az a vágyam, hogy boldog legyek. S ha egy jó dolgot tehetek életemben, hát legyen az, hogy elengedlek. Nem kérlek arra, hogy te hozd meg ezt a döntést, hisz tisztában vagyok vele, hogy ez mennyire nehéz neked. Döntök én. Ég veled! – egy lágy csókot lehelt az ajkamra, s indulásra készen felállt.
A másodperc töredéke alatt még egyszer újra átéltem az utóbbi egy évet, hirtelen megragadtam a kezét, hogy a távozását megakadályozzam. Zokogásban törtem ki, és életemben először voltam teljesen őszinte. Nem féltettem már az érzéseim tőle, nem tartottam attól, hogy visszaélne bármikor is a mostani gyengeségemmel.
Nem mehetsz el! Az nem kétséges számomra, hogy tiszta szívemből szeretlek úgy, mint eddig még soha senkit! Viszont az elmúlt egy évben hazudtam annak az embernek, aki bízott bennem, aki szeretett, aki gondoskodott rólam, aki velem képzelte el az egész életét! A férjem értem élt, és én megcsaltam a lehető legaljasabb módon, lelkileg! Neked adtam mindenem, legyen a tied, mert nélküled nekem már úgy sem kell! De megérdemlem-e a világ legnagyobb boldogságát, ha egy jó embert boldogtalanná teszek? Ha elveszem tőle azt, ami számára a legfontosabb? Szétfeszít belül a fájdalom, a tudat, hogyha én most elmegyek veled, akkor én leszek a legboldogabb ember a földön, de ennek az az ára, hogy valaki mást szerencsétlenné és megcsalttá kell tennem! Ha maradok, kénytelen leszek lassan elsorvadni a hiányod miatt. Nem látom, melyik az én utam! Úgy szeretnék, csak egyetlen egyszer szeretnék elég bátor lenni ahhoz, hogy megtegyem azt a lépést, amire szükségem van! De nem vagyok biztos benne, hogy jár ez nekem!
Lassan átölelt, a közelsége fokozatosan megnyugtatott. Éreztem, hogyha most hagyom elmenni, belehalok. Nem élhetem túl azt, hogy elengedem életem legszebb ajándékát. Felnéztem rá, és tökéletes arcát csodáltam. Minden másodperccel jobban imádtam, s ahogy a fejem a mellkasán nyugtattam, annyira egyszerűnek tűnt minden: elmenni, szeretni, boldognak lenni, élni vele életem végéig.
Gyere velem! – súgta a fülembe.
Kábultan, vállába markolva és szorosan ölelve válaszoltam:
Akár a világ végére is!
Boldogan megcsókolt, az ölébe kapott és mint egy suhanc szerelmes pörgetett körbe-körbe. Úgy éreztem, mintha repülni is tudnék az örömtől, mintha sziklákat tudnék megmozgatni, mintha lenne erőm leszámolni a lelkiismeretemmel is…
Évek teltek el, s most egymással szemben ülünk egy őszi délután egy csendes parkban. Pont úgy, mint akkor. A nap azonban most lágyan melengeti arcunkat. Mi egymás kezét fogjuk, és hagyjuk, hogy a szél lágyan fújja a hajunkat. Felmereng előttem minden, ami akkor és azután történt, hogy elhagytam a férjem. Mosolygok magamban. Ő tétován néz rám.
Mi jár a fejedben? – kérdezi.
Csak az, hogy életem legjobb döntése volt, hogy veled jöttem.
És már a bűntudat sem emészt? – teszi fel aggódva a kérdést.
Nincs rá okom. – válaszolom sejtelmesen. – Múlt héten tartotta a volt férjem az esküvőjét. Újra rátalált a szerelem és írt egy levelet, amiben megköszönte, hogy felnőtté tettem és megtanítottam arra, hogy a szívünkre kell hallgatni. Kedves volt tőle. És képzeld! Még esküvői fotót is küldött nekünk. Gratuláltam is egy válaszlevélben.
Úgy látszik, ez megnyugtatta, boldoggá tette, hogy megszabadultam a démonjaimtól és hogy ezentúl nem lesz mardosó önvád az életem. Az arcát nézve megfogom a kezét és lassan a hasamra húzom. Kérdőn tekint rám, mire csak bólintok egyet. S ugyanúgy mint akkor, felkap az ölébe és megint körbe-körbe pörget. Tudom, hogy ezentúl örök szárnyalás lesz az életünk.
