Hétfő 19 órát mutatok. Csendes ez a szoba. Talán túl csendes. Smaragd négy fala közt egy gyönyörű dáma járkál fel alá. A könyves polcot kémeli zöld szemeivel, közben kicsiny, kecses kezeivel vörös, göndör haját babrálja. Unatkozik. S ez így megy már napok óta. Olykor, változatosság kedvéért az ablakba ül, és elmereng a tájon.

Éjjel két óra előtt elbóbiskol kezében a könyvel, és nem kell fel csak reggel, mikor csörgök.

Ma kedd reggel van. Kimegy a dáma álmosan a mosdóba, majd üdén és frissen tér vissza. Itthoni ruhákat vesz fel, majd kimegy a konyhába.

Csörög a telefon. Nem érdekli. A hatodik csörgés után bekapcsol a rögzítő.

• Tudom, hogy ott vagy! – kiált bele egy erős férfi hang, de a dáma nem zavartatja magát. Millió bocsánat kérést hallgatott már végig. Millió „ez volt azt utolsó” szöveget. Most már nem érdekli. A férfi hossza bocsánatért esedezést követően azt mondja: - Így sem találsz még egy ilyen hülyét, aki téged képes elviselni. – Most már megértem, miért nem vette fel a telefont.

A dáma könnyes szemekkel jön be a szobába. Az utóbbi időben nagyon lefogyott. Ki sem tette a lábát a házból. Megtörli szemeit, kifújja az orrát majd összetörten leül. S ez így megy még két napot. Sír és egymás után olvassa a könyveket. Már ha olvassa egyáltalán őket.

Péntek este van. A hetedik könyvet veszi le a polcról. Ez érdekesebb könyv. Buzgón olvassa. Lassan telnek az óráim... de már a könyv felénél tart. Egyszer csak felül az ágyon, és elmosolyogja magát. Az a könyv egy gyerekkori barátjától van, aki a tengerre ment... ezelőtt pár évvel.

Kopognak az ajtón. A dáma rémült szemekkel néz rám, majd felkapja a hálóköpenyt. Kicsi lábait a fehér kis puffos papucsba dugja, majd megy és kinyitja az ajtót. Némán álldogál az ajtóban, majd bejön egy magas, derék, egyenruhát viselő férfival. Az mellém akasztja a kabátját és a kapitányi kalapját. Komoly arccal néz a dámára és felkapja. Körbe-körbe forog vele a szobában kacagva, majd megáll és leteszi.

•  Nem is örülsz, hogy látsz? – kérdi mosolyogva. A dáma fülig vörösödve válaszol:
• Dehogynem. – a férfi az ágyra tekint. Nyomban felismeri a könyvet:
• Megkaptad az üzenetem?
• Kicsit későn... de igen. – válaszol a dáma mosolyogva. Most már boldogan csengett a hangja. Hú, micsoda élettel telt meg az a szoba! Szikrázik a levegő. A férfi kellemes mosollyal néz a dámára, majd finoman kézen csókolja. Milyen finom és lágy csókot ad neki... Látszik rajta, hogy szereti.

Szombat reggel 10 órát mutatok. A dáma és a kapitány még lustálkodnak az ágyban. Milyen szép a dáma arca, ha boldog. A mellettem lévő asztalon heverő könyvre nézek. S mit ír benne? – Mikor kapitány leszek, eljövök és örökre elrabolom bolondos szíved! Mert nagyon szeretlek... Szeretlek... Szeretlek. – Kár, hogy a dáma csak évek után talált rá. És jó, hogy vannak ilyen „ólom nyelvű” férfiak. Mert a fő, hogy éreztesse a dámával, hogy szereti. Ilyen az igaz szerelem.

Tán bele halt volna, ha évekkel ez előtt elmondja neki?