Pergős latin zene szólt a rádióban, a nő a hálószobai szekrény előtt állt egy szál bugyiban, a polcokon keresgélt, és amint a férfi belépett, riszált egyet a csípőjén a zene ritmusára. Mint általában, most is megérezte, hogy nézik. Csak a fejét fordította el egy pillanatra, hátravetve egy csábos pillantást, majd kivett valamit a polcról, és tánclépésben kilibbent a fürdőszobába.

A férfi szerette ezt a könnyedséget. A nő fiatal testének klasszikus homokóra alkata vonzotta a szemet. Kerek domborulatai kívánatosan rezzentek a szamba ritmusára.

A férfi biztatóan visszamosolygott, és csak ő tudta, hogy ez rutinból jött. Gondolatai egy idősebb, törékenyebb test körül forogtak, aminek hiánya ismét az agyában dörömbölt. Itt volt megint a fizetés ideje.

Pedig az a test nem volt férfiideál, és a régi haverok kaján vigyora is sugallta, hogy „értik a cserét” – pedig hát a francokat volt szó cseréről -, de most úgy vonzotta, mint a hold az óceánok vizét. Tudta viszont, hogy nem mehet, ahogy az óceánok sem, hiszen az üzlet megköttetett.

Több, mint öt éve volt, hogy úgy döntött, nyélbe üti. Azt tudta, hogy a portéka értékes, de azt nem, hogy az ár ekkora lesz.

Szabadságot vásárolt.

Persze, senki sem értette a dolgot, a felesége pláne. Hiszen nem volt papucsférj. A munkája folyamatos utazást kívánt, napokat nem volt otthon, és senki nem ellenőrizte. Nem egy félrelépése derült ki, amit néhány ajtócsapkodás után megbocsátás követett. De ez nem volt elég.

Mert nem megbocsátást akart, hanem szabad lehetőséget! Mert nem akart többet a biológiai ösztöneinek hazugságok árán teret adni! Mert nem akarta hallani tucatszor naponta, hogy mit kellene tennie! Nem akarta hallani, hogy mit kellett volna tennie ahhoz, hogy boldogan lehessen élni mellette! Elfogadó, és nem számonkérő szeretetet akart! Azt akarta, hogy saját döntései, saját felelősségtudata határozza meg a lépteit, nem pedig az elvárások! Nem akarta, hogy sírjon bárki is mellette azért, mert nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna.

Csakhogy nem találta az ehhez vezető utat a házasságon belül, pedig évekig lázasan kereste. Aztán egy idő után úgy tűnt, ez lehetetlen, feladta, és borított.

Egy csapásra felelőtlen apa lett, aki nem a gyerekeivel törődik, vén kujon, aki fiatalabbra cserélte az asszonyt, hazug ember, aki hűtlenséggel válaszolt az odaadásra.

Viszont megkapta, amit akart. Szabad volt, és elfogadott. És boldog. Alapvetően. Csakhogy valamire nem számított. A fizetni való még nem járt le.

Szinte gyerekként találkoztak, majdhogynem együtt nőttek fel, és mire összeházasodtak, már tényleg egy test, egy lélek voltak, legalábbis így hitték. És kimondhatatlanul szerették egymást. Akkor is, amikor nem tudták a másiknak megadni azt, amire szüksége lett volna. Nem volt okos a szeretetük. De nem múlt el! A férfit időről időre kínzó vágy fogta el az asszony hiányától, ilyenkor mázsás súlyt cipelt a mellkasán, és órákig közdött, hogy szabaduljon tőle. Soha nem tudta, hogy mikor tör rá, mi fogja kiváltani. Egy hang, egy mozdulat, egy újságcikk. Ez nem volt a terveiben. Nem tudta, hogy örökké fizetnie kell, életfogytiglan.

Amikor a nő kilépett a fürdőszobából, már fel volt öltözve, az esti smink még csillogóbbá tette a tekintetét, és mosolyogva, de kérdőn állt meg.

- Igen, szép vagy! – mondta a férfi, és kinyitotta előtte az ajtót.