A költők hülyék. Mindegyik a maga módján, de mindegyik ugyanannyira. Tudtam ezt én is, amikor megismertem, és a lány is, amikor ő engem. De nem mondtuk ki.

Azzal jött, hogy olvasta a verseim az egyetemi lapban, meg hogy amúgy is van közös óránk, és mit szólnék, szeretne kicsit jobban megismerni, de észrevettem-e, hogy ő is ott ül azon az órán, ahogy én. Biztos hülye voltam már akkor is, s bár már nagyon annak tartottam magam, még nem voltam az, vagy legalábbis nem kellőképp. Költő sem, de írtam verseket, neki tetszettek, és nekem is, főleg, hogy egy ilyen jó csaj olvassa őket. Hogyne lett volna kedvem ismerkedni, és bár nem vettem észre a nagyelőadóban, azt mondtam persze, láttalak, beugrik az arcod. Nem szerencsés hazugsággal indítani, muter nőklapjáiban is megírták, később ostoroztam is magam mint a vallási fanatikusok, hogy mért nem vettem észre, legalább óra előtt vagy után, és akkor nem kellett volna negatív energiával megadni a kezdőlökést.

Meg is beszéltük, hogy este nyolckor a Nyugiban, nem a legromantikusabb, de valami melegszendvics van, meg pia főleg, meg szeptember vége, meg szorgalmi időszak, ami (mint tudjuk) egyenlő a szabadsággal. Az utolsókat vergődte a nyár, úgyhogy egy enyhe éjszakába csúsztunk bele, kissé kótyagosan, de oldott nyelvvel eszmét adva-véve irodalomról, népművészetről (mert ő is néptáncolt ahogy én), életről, Istenről, csupa ilyen könnyű témáról. Még akkor este volt hazakísérés, aranyoskodás, később, mikor rendszeresen; kézenfogás, elsőcsók, másodikcsók, harmadikcsók, és így tovább, a járás különböző szakaszai meg stádiumai.

Mikor már fél éve; egy délután hívott, jöjjek, gond van. Jöttem. A gond, mondta mikor a villamos kiköpött, hogy hülye vagy. Én ezt tudtam, mondtam, de azt hittem te is, ez lenne a gond? Nem úgy hanem vak, ezt már ordította, és hogy van egy srác, aki nem én vagyok, de szereti őt, és viszonzás van. És mivel így tudtam meg, de nem így kellett volna ha nem lennék vak, így az lesz a legjobb, ha elfelejtjük egymást. Szerettelek, de már nem, más lép a helyedre, ilyen egyszerű, tudod te, ez az élet rendje, és attól még olvasom és szeretem a verseid persze; ezt is mondta a végén. Nem szeretheted, mondtam én, mert most mondtad, hogy nem szeretsz, és a verseim is én vagyok.

A költők hülyék. Mindegyik a maga módján, de mindegyik ugyanannyira. Tudtam ezt én is, amikor megismertem, és a lány is, amikor ő engem. De nem mondtuk ki.